1. fejezet

Sziasztok!
Nagyon, nagyon szépen köszönöm, hogy szavaztatok. : ) A szavazás eredménye :

Hétfőn   8 (57%) Kedden   0 (0%) Szerdán   1 (7%) Csütörtökön   1 (7%) Pénteken   0 (0%) Szombaton   1 (7%) Vasárnapon   3 (21%) Aki a hétfőre szavazott az logikusan jutott arra a gondolatra. Mivel, gondolhatta, hogy csak jövőhéten publikálom a fejezetet. Előre is bocsánatot kérek a hibákért, nekem nincs bétám. Mivel nem '07-es Word-öm van, így a hibákat se adja ki olyan jól, mint '03-as. : / Na, de jó olvasást mindenkinek! Most kivételesen megengedem, hogy kuckuljatok bent, mivel kint rohadt nagyon meleg van. xD Megjegyezném még azt is, hogy a történetet E/3.-ba kezdtem írni, de ez lehet, hogy majd változik. A nagy "melák" az első fejezetben nem Damon. Ő csak később jön be a történetbe! De többet nem árulok el. :P   Reggel volt. Egy újabb hajózási lehetőség az élet tengerén. Laurent csak egy apró hangos tárgy zökkentette ki az álomvilágából. Az ébresztőóra. Szörnyű találmány. Álmosan kitapogatta a zörgő valamit, és lenyomta a „megállít” gombot. Majd magára húzta a párnát, és próbált visszaaludni. Ám, ez nem volt ilyen könnyű dolog. Hiszen nem hétvége volt, hanem hétköznap. Mégpedig hétfő, az utolsó tanítási nap. Ezt az egy napot, már igazán kiadhatták volna. Tudta Lauren, hogy a többség be se fog menni a gimnáziumba. De hát, nem lehet mit tenni. - Drágám, kellj fel! – hallott meg egy hangot odalentről. – Ez az utolsó nap. Már igazán kibírod! – a lány idegesen kipattant az ágyból, és a falhoz vágta a párnát. Leült az asztalához s bekapcsolta Apple Mac notebookját. Rákattintott egy kis ikonra, amelyen zöld és kék bábú volt. Beírta az adatait, majd megnyomta a bejelentkezés gombot. Várt pár másodpercet, közben pedig a tekintete az ablakra vándorolt. Ekkor vette észre, hogy egyáltalán nem egy nyári nap tárulkozott elé. Nem narancssárga színbe úszott a szobája, hanem kékbe. Be volt borulva az ég. Ez azért elég szokatlan Washingtonban, már csak azért is, mert nem az őszi évszakot írják. Gondolatmenetét egy csipogó hang szakította meg. Egyből a gépre terelődött a figyelme, és meglátott egy ablakot. Különös. Se kép, se e-mail cím, csak egy kis üzenet, amibe ez volt „Készülj fel!”. Rossz előérzete támadt. Hirtelen elkezdett remegni, majd izzadni a tenyere. Egyáltalán nem gondolta volna, hogy az utolsó iskolai napon ennyire be fog pánikolni. Miért velem történnek ilyenek?, gondolta magában. Ekkor édes anyukája toppant be a szobába. Dorgáló tekintetét vette elő, mikor meglátta, hogy a lánya szokás szerint gépezik. - Kisasszony – kezdte meg a beszédét. – Hányszor mondjam még el neked, hogy majd suli után gépezhetsz? Miért kell Neked reggel leülni? Este nem volt elég? Na, menj, öltözz fel és készülődj! Lent a reggelid vár. – a monológ végére egészen lehalkította a hangját. Egy mosolyt vetett lánya felé. Visszamosolygott ő is, majd összecsapta a tenyerét. - Nagyszerű! – vigyorgott még mindig, és a konyha felé kezdett menni. El is felejtette az üzenetet, ami a notebookján talált. Leült az étkezőasztalhoz, és elkezdte enni a rántottáját. Miután végzett, elmosogatta a tányérját és visszaszaladt a szobájába. A fürdőbe vetette magát, megmosta az arcát aztán kifésülte a haját. Fent összefogta, így a hajtincsei olyan hatást keltettek mintha kicsit meglenne „tépve”. Lauren mindig is szeretett kísérletezni a hajával. Most a smink következett. Fekete szemceruzával kiemelte barnás-zöldes szemét, és halvány rózsaszín szájfényt kent ívelt ajkaira. Újra a tágas szobája felé vitte az útja. A tolóajtós gardróbszekrényhez lépett, és kiválasztotta egyik ruháját. Maradt az egyszerű nyárias kombinációnál; farmer shortnál, egy vajszínű toppnál, mely mellrésznél kicsit össze volt húzva, majd a nyaknál kellett megkötni. Kiegészítés képen pedig, egy sarunál. Persze, így kicsit egyhangú volt, úgyhogy feldobta még ezt a kollekciót ékszerekkel is. Feltette még a Ray-Ban napszemüvegét is, amely tökéletesen kiemelte arccsontjait. Karakteresen állt neki ez a szemüveg. A hóna alá kapta a notebookját, mivel most megengedett volt, hogy a suliba is lehet használni. Már tudták előre, hogy nem sok diák fogja rászánni magát, hogy hétfőn bemenjen az iskolába. A földszinten elköszönt a szüleitől, viszont nővérétől nem, mivel Ő még javában bandukolta az álmok országát. Nekik már régen nyári szünet volt. Hát igen, egyetemisták… mázlisták. Kilépett az ajtón, és érezte, hogy ez a nap igenis jó lesz! Ahhoz képest, hogy el volt borulva, egyáltalán nem volt hideg. Sőt! Még is egy nyári nap ez a mai. Nem fogja majd elrontani semmi. (Reménykedjen csak!) Elindult az utcán, a Monroe High School felé. Közbe berakta a fülébe a fülhallgatót, és elindította egyik kedvenc számát. Körülnézett az utcán, mivel nem látott senkit, így hirtelen megállt, majd csinált egy MoonWalker-t. Ekkor megfordult, és váratlanul szembetalálta magát egy szürke BMW-vel, ami éppen rá dudált. - Mi lenne, ha körülnézne, fiatalasszony? – kérdezte dühösen a férfi. Lauren megesküdött volna, hogy semmilyen körülményét nem látta annak, hogy valaki közeledne felé. Nem látta az előbb az utcába befordulni a BMW-t, és nem is hallotta, mert olyan erős hangerőre nem volt felnyomva az MP4 lejátszó. - Elnézést! – sütötte le a szemét, majd lehúzódott a járdára és továbbindult az iskola felé. Még látta, hogy mellette elhajt a napszemüveges fickó. Hátborzongató volt, de próbált most ezzel nem törődni. Lassan megérkezett az iskola felé. Egyből megpillantotta barátnőit, ezért sietősre vette a lépteit. Legalább volt, aki befáradt a suliba! Odament hozzájuk, és megölelte őket. Viszonozták az ölelést, majd a folyosóra sétáltak. - Mi újság? – törte meg a monoton csendet Emma, Lauren barna hajú barátnője. Hullámos haja keresztezte különleges arcformájú fejét, kék szeme pedig ragyogva érdeklődött a másik lány irányt. - Ó, semmi különös. – legyintett a kezével, ekkor hirtelen megfagyott az ereiben a vér. Eszébe jutott az üzenet, de nem akarta, hogy a barátnői is pánikba essenek. Próbálta másra terelni a figyelmét, ezért visszakérdezett. – És veled? – fordult Abigeal felé is. Ők is megcsóválták a fejüket, majd elindultak a tanterembe, ahol lesz órájuk. Elővette a notebookját, és míg várt, hogy betöltsen a gép, elkezdte volna mondani a monológját, de Emma megelőzte. Néha tényleg idegesítő tud lenni. Főleg a fanatikusságával. - Képzeljétek, azt hallottam a Twilightról, hogy két részbe fogják leadni az utolsó részt. Értitek ezt? – kérdezte. Lauren kissé felcsattanva csapott rá az asztalra. - Nem értem mit eszel ezen a Roberten – mondta, és még folytatni szerette volna, kifejezni a véleményét, de úgy gondolta, hogy inkább nem bántja meg barátnőjét. - Én sem értem, olyan… pfű egy csávó. – csatlakozott a „nem-szeretjük-robert-pattinsont” csoporthoz. Emma tetettet sértődöttséggel fordult a padja felé. Abigeal megvonta a vállát, nem nagyon hatotta meg a dolog. Mindig is ilyen elhatározott volt, és egyáltalán nem hagyta magát. Kicsit nagyszájú volt, de amúgy hatalmas szíve van. Lauren teljesen belemerült a számítógépek világába, mikor megjelent az „élet” a gépén. Csak azt vette észre, mikor Emma ráncigálni kezdte. Mivel nem tudta, hogy ki az, ezért felcsattanva állt fel a székből. - Már elnézést, de nem lehet, egy nyugodt percem se! Ha nem az vagy, akivel állandóan lógok, akkor légy szíves ne zavarj! Vágod? – kelt ki teljesen önmagából. Ez rá nem jellemző, de most nagyon felidegesítette a dolog. A barátnője majdnem nevetésbe tört ki, majd a tanárnő felé fordította, mivel nemrég csengettek be. - Kisasszony, az igazgatóiba! – mutatott az ajtó felé Mrs. Jonson, a nyelvtantanár. Aki immár egy vörös rák volt. Lauren összeszedte a cuccait, leszegett fejjel kiment a tanteremből. Ekkor rossz előérzete támadt. Reflexből oldalra nézett, és meglátott egy férfit. De nem tudta kivenni az arcát, mivel félhomály volt. Lauren sikítani akart, de egy hang sem jött ki a torkán. Így futásnak eredt. Olyan gyorsan szedte a lábait, mint még soha. Testnevelés órán ilyen sebességgel biztosan lefutná a Coopert, 10 körrel. - Nem futhatsz el előlem! – hallotta meg a hangját a háta mögül. A második emeleten volt, a folyosóra ment, ahol körülbelül 15 ajtót lehetett kinyitni. Ezeknek a termeknek a felébe se folyt tanóra. Az egyikhez futott, és idegesen rángatni kezdte a kilincset, míg az kinyílt. Szinte beesett az ajtón, majd amilyen gyorsan csak tudta elfordította a kulcsot, így az be volt zárva. Lecsúszott a földre, zilálva vette a levegőt. - Lauren McKenzie! – hallott egy hangot. Felpattant a földről, ekkor meglátott egy újabb ajtót. A kémia szertárat. Odafutott, és szerencsére nyitva találta. Bement a szűk szobába. Erősen kezdett gondolkozni. Mit is mondott Mrs. Jefferson a nátriumról? „A vízbe dobott nátrium, a víz tetején gyorsan keringve, heves hidrogéngáz képződéssel járó reakció során (mely az exoterm reakció során fejlődő hőtől meggyullad) maró tulajdonságú nátrium-hidroxiddá alakul.” Lauren nem is gondolkozott, gyorsan végrehajtotta a feladatot. Ekkor tört be a nagy melák az ajtón. A lány a férfi kezére öntötte az anyagot, az pedig elkezdett ordítani. - Bocsika. – mondta Lauren, és újra futásnak eredt. Még hallotta, ahogyan a férfi szitkozódni kezd. Miért velem történik ilyen?  Kérdezte magában a lány, majd egy újabb terem felé vette az irányt. Gyorsan becsukta az ajtót, és hátrálni kezdett. De beleütközött valakibe. A pasasba, aki követte. Sikítani kezdett, viszont az idegen a lány szájához emelte a kezét, és befogta a száját. - Sssh! – csitította. – És nem esik bántódásod! – mondta fenyegetően. Lauren befejezte, és kivergődött a férfi karjai közül. – Lám, lám! – hajolt közelebb. – Hatásos tudok lenni. Jó, egy gimnazista lányt könnyű befolyásolni. – kuncogott fel. - Mi a neve? – sziszegte a fogai között. - Ó, az lényegtelen. Beszélni valóm van veled, Lauren. – ekkor megragadta a lány állát. De az nem hagyta magát, köpött egyet. Lejjebb csúszott a keze, teljes erővel nyomta a falnak a torkánál fogva. – Szépen végighallgatsz, nem akarlak bántani, ha nem szükséges! – mondta határozottan, a lány pedig bólintott. Lassan elengedte, közben pedig végigmérte a lányt. Nagyon csinosnak találta. Belenézett a ragyogó szemeibe, de Lauren nem viszonozta a pillantást. - Miről lenne szó? – tért a lényegre, és lesütötte a szemét. Még csak egy centimétert sem akart látni a fickóból. - Kiválasztott vagy. Ez azt jelenti, hogy velem kell jönnöd, a kormánynak kell dolgoznod. Különben a szeretteidnek esik bántódása! – ekkor a lány szíve kihagyott egyet, majd sebesebben kezdett el dobogni. Adrenalin áradt szét a testében. Legszívesebben képen törölte volna a csávót, de jobbnak látta, ha nem teszi. - Rendben. Beleegyezek. – mondta, de ekkor még nem tudta, hogy mire vállalkozott. - Oké, holnap délben érted megyek! Sok sikert, Lauren! – kacsintott, és eltűnt a szeme elől. Hogy csinálhatta? Hogy tűnhetett el így? Mi a fene történt? A lány küszködött a könnyeivel, de nem akart sírni. Ki tudja, hogy ki nyit rá a terembe. Elindult az igazgató felé, ahova először szándékozott. Egy figyelmeztetéssel megúszta. Szörnyen gyorsan eltelt egy nap. Lauren annyi sok érzéssel, és kérdéssel bandukolt hazafelé. Köszönt a családjának, és szorosan megölelte mindegyikőjüket, félve, hogy talán holnap látja utoljára őket. Lehet, hogy soha többé nem jöhet haza. Felment a szobájába, és bekapcsolta notebookját. Szomorúan böngészgetett az interneten, míg nem jött egy üzenete. Se cím, se kép, se semmi. Csak egy sor. „Ne félj!” Ez egyáltalán nem volt ilyen könnyű. Nehezebb, mint bárki is hinné. Azt se tudom, hogy mire vállalkoztam, gondolta magában. De a családomról van szó, bármit megteszek! Bíztatta magát. Most hamar kikapcsolt a gépét. Eleinte alig tudott elaludni, majd elnyelte az álmok világa.
Ha tetszett, légy szíves írj kommentárt! *-*