11. fejezet

Sziasztok! A blogspot nagyon ellenem van, úgyhogy közzéteszem még egyszer a 11. fejezetet. Megszeretném köszönni Zytának, hogy volt olyan kedves és rávett, hogy rakjam fel a fejezetet. xD Hibákért elnézést kérek, tudjátok, hogy csak a Word a bétám... Megszeretném jegyezni, hogy a "tengerpartos csávót" eleinte nem így képzeltem el. Egy "incidens" miatt változtattam rajta. Jó olvasást! ; D ; )

// Michael szemszög //

Egy álmatlan éjszaka után kissé komásan ültem le a székembe. Az asztalra könyököltem, és a tenyerembe hajtottam a fejemet. Most jön ki rajtam a nem alvás. Ásítottam egyet, majd letettem a fejemet az asztalra. Vajon mi van most Laurennel? Minden oké van vele? Sajnos nem, mivel Markus kezei közé került, aki köztudottan nem a gyengédségéről híres. Az álmosságot a szememből egy puffanás verte ki. Majd még egy, s még egy. Ki a franc lehet ez? Pár másodpercen belül magyarázatot kaptam a kérdésemre…

-         Hol van Lauren? – ordította a képembe Chris. – A szobájába nincs! Pontosabban sehol nincs! – még mindig nem vett le a hangneméből.

-         Chris, nincs ilyenre időm, plusz energiám. – mondtam fáradtan.

-         Hogy mondhatsz ilyet? Hol van?

-         A bálon Markus bátyád elvitte, és most ha megbocsátasz…- álltam fel dsen a székemből. Elég volt Chrisből! Nem végzi jól a munkáját, mellesleg állandóan rinyál. Odamentem hozzá, hátulról megtámogatva kivezettem az irodámból. – Ki vagy rúgva!– csaptam be az orra előtt az ajtót, majd elfordítottam a zárat, hogy még véletlenül se tudjon bejönni. Ilyet… Még ő van felháborodva. Hallottam, ahogy szitkozódik.

// Lauren szemszög //

Éles fájdalom. Hasogató fej. Fülzúgás. Homályos látás. Körülbelül ennyit éreztem most. Kezemmel próbáltam megkeresni a kést, mely életmentő lehet számomra. De sehol nem találtam. Nem bírtam nyitva tartani a szemem, és nagyon rosszul voltam. Forró könnyek gördültek le az arcomon. Miért? Még mindig ez az egyetlen kérdés visszahangzott a fejemben. Nagy nehezen négykézláb próbáltam keresni tovább a kést. A szemeimet kinyitottam, és most aránylag tisztán láttam. Bár, sötét volt így nem jártam sikerrel. Csak a kezemre hivatkozhattam. Pár perc keresés után, megéreztem valami. Egy tárgyat, ami érdes, de éles. Megragadtam a nyelét, majd visszamentem a helyemre, ahol volt némi fény. Megforgattam a tárgyat. Ez volt a kés! A kezem jobban remegett, mint az el tudtam volna képzelni. Nagy nehezen sikerült elvágnom a durva anyagú karkötőt. Most nézzük a számításaimat. Ha még van annyi erőm, hogy kirúgjam az ajtót, és el tudok szaladni akkor nyert ügyem van. De ha Markus meghallja, akkor idesiet és nekem annyi. Már nincs annyi erőm, hogy őt is lerendezzem.

Hátradöntöttem a fejemet, és megéreztem a fal érdes felületét. Eszembe jutott a tégla, mely kicsit rendezetlenül volt belerakva a falba. Kitapogattam azt a részt, majd a maradék erőmmel kihúztam a falból. Szerencsémre az egész „cella” összedőlt, és a fejemre is kaptam ismét egy kis nyomást. De nem adhatom fel most! Ki kell szabadulnom innen. Átugorva a romokat iramodtam neki a futásnak. A lábam alatt homokot éreztem, és a tenger illatát fedeztem fel. A térdem feladta. Nem bírta tovább. A földre zuhantam. Láttam még, ahogy egy kigyúrt testű férfi felém közeledik. Szőkés barna haja fel volt zselézve, és a testéről víz csorgott le…

// Damon szemszög //

A napfény csiklandozta az arcomat, mikor kinyitottam a szemeimet. Nyújtózkodni kezdtem. Felültem az ágyban, miközben szememet dörzsöltem. Ahhoz képest, hogy vámpír vagyok, most eléggé fáradtnak érzem magamat. Ásítva a fürdőszobába mentem, hogy egy kis hidegvízzel kimossam szememből az álmosságot. Belenéztem a tükörbe, s mit láttam? Egy magányos férfit, félmeztelenül. Beállítottam a hajamat, majd úgy folytattam a napomat, mint minden átlagos reggelen. A hűtőhöz mentem, hogy kivegyek egy zacskó vért. Belöktem a mikróba, hogy megmelegítsem egy kicsit. Mikor úgy éreztem, hogy jó lesz akkor leállítottam a mikrót. Szinte feltéptem a műanyagot, ami távol tartott engem a vértől. Annyira éhes voltam. Egybe lehajtottam a vért, de az étvágyam csaknem szűnt. Ekkor jöttem rá valamire. Ez nem éhesség volt, hanem hiány. Valaki nem volt mellettem, akinek mellettem kellett volna lennie. Rossz érzésem volt. Szinte tuti, hogy van valami bökkenő.

Próbáltam kiűzni a gondolatot a fejemből, ezért felkaptam valami cuccot majd kimentem az utcára. A hűs szellő áthatolta a bőrdzsekimet, de nem izgatott. Ennyi kis friss levegő kell. Az egyik bár felé vettem az irányt. Ahogy beléptem a helységbe, szinte megfagyott körülöttem a levegő… Hát igen, a sármom… Leültem a bárpulthoz, ekkor egy vicsorgó nővel találtam szembe magamat. Olyat hőköltem, hogy majdnem leestem a székről.

-         Mit kérsz, cuncikám? – kérdezte tőlem. A cinikus mosolyomat rávetettem, majd egy csábos pillantással csak annyit mondtam:

-         Téged – mire ő elnevette magát. – Gyere ki! – intettem a fejemmel az ajtó felé, miközben tartottam a látszatot, miszerint nekem is tetszik. Bólintott egyet, majd elindult előttem. Követtem őt, bár azt sem tudom, hová megyünk. Talán már egyből szobára vinne… Akis huncut. Később kiderült, hogy az épület hátánál kötöttünk ki. Csak csendben állt ott, várta, hogy mit fogok csinálni. Közelebb léptem hozzá, miközben ő egészen a falig hátrált. Kezemet a feje mellé raktam és annyira közel léptem hozzá, hogy éreztem a lélegzetvételét. A nyakához hajoltam, s csókokkal borítottam be a nyaka körüli részt. Ekkor a szemfogaim meghosszabbodtak és belemélyesztettem drágáimat a nyakába.

Miután végeztem leporoltam magamat s letöröltem a számról a vért. A nő összerogyva volt a földön. Megvontam a vállamat. Pár óra múlva úgy is felébred. Mi lenne, ha felvinném őt a tetőre? Milyen muris lenne. Jönnek majd a vendégek, és látják, hogy a tetőn egy nő fekszik. Egy krákogásra lettem figyelmes, hátrafordultam és egy ismeretlen nővel találtam szembe magam. 

-         Rosszul lett. – szóltam hozzá, mielőtt bármit is mondhatott volna.

-         Aha, biztosan. – mosolyodott el sejtelmesen. – Tudom, mi vagy.

A nőnek hosszú-hosszú barna haja volt, és mandulavágású szemei. Elbűvölő mosolyával egyből

szimpatikussá vált számomra. Mellesleg, már csak azért is szimpi, mert elfogadja, hogy vámpír vagyok és

nem bánja, hogy emberből táplálkozom. Más már undorodva futott volna el, de ő nem tette. Ebben a lányban van valami. 

- Láttalak a bálon, téged és Laurent. – mondta lényegre törően. – Sajnos az a baj, hogy a Vízió miatt nem lehettek együtt – folytatta tovább, és a hangjából teljes együttérzését tudtam kivenni. – Én segíthetek. – ezzel most még jobban belopta magát a szívembe. Hé! Álljon meg a menet! Ezt most komolyan gondoltam? Mióta vagyok én ilyen érzelmes? Fúj! Saját magamtól undorodom. Ez pedig nagyon ritka. 

- Hogyan? – szaladt fel hirtelen a szemöldököm, mire ő csak elmosolyodott. 

- Tudod, bent van az egyik emberem. – szinte suttogta. A hátsó kijárat előtt volt egy láda. Annak a közelébe igyekezett. - Az épületből egyedül csak én tudtam kiszabadulni. Senki másnak nem sikerült még. – végül úgy döntött, helyet foglal a ládán. Elismerően néztem rá. – Az egész épület szerkezetét tudom, nagyon kitanultam, míg ott voltam. – mesélte tovább az életét. Ez a beszélgetés egy önéletrajzi leírásnak is elmehetne. – Na, de ez nem olyan fontos – ez a nő olyan, mint ha a veleimig látna. – Arról van szó, hogy az egyik emberemre azt hiszik, hogy ő is olyan átlagos, mint a többiek, akik bekerültek az épületbe. Csakhogy, ő informál engem minden egyes lépésről. Így tudok Laurenről. A lány neve, aki bent van és a társam, Alex. Mindenre megtanítottam, amit én is tudok. Még több emberre illetve csatlósra – mondta cinikusan. – lenne szükségem. Segítenél? – hajolt előrébb. Alaposan végig kell gondolnom ezt az egészet… Nem! Nem kell itt végig gondolni semmit. Még jó, hogy segítek megmenteni azt a nőt, akit nagyon kedvelek. 

- Persze. – vágtam rá, ekkor felpattant a ládáról és felém közeledett. A hátam mögé lépett, fogalmam sem volt, hogy mit akarhat. A kezeit a hátamra rakta, s befutatta kezét a kabátom alá. Éreztem, ahogy egy egyszerű mozdulattal végigsimítja tenyerét az izmos hasamon. Ellenállnom kellett volna, de nem tettem. E helyett élveztem az érintését. Szinte majdnem beleborzongtam. Valamit tett a bőrdzsekim belső zsebébe. Megveregette azt a helyet, ahová becsúsztatott valamit. 

- A névjegyem. – lehelte a nyakamba. Ekkor elengedett, s a járdánál leparkolt motorhoz sétált. Ráült a motorra, közben felvette a sisakot. 

- Két napon belül hívj! – még láttam, hogy kacsintott egyet. Pár másodperc múlva pedig már csak az orrom előtt elhúzó motort és felfelé gomolygó füstfelhőket láttam. Én pedig még mindig úgy álltam. El sem hiszem, hogy ez a nő, akinek a nevét se tudom így levett a lábamról. A testem még mindig bizsergett. Megráztam a fejemet, ezzel próbáltam kiverni a fejemből az előző furcsa gondolatot. Kivettem a zsebemből a névjegykártyát. Ahogy sejtettem, a „névjegykártya” csupán csak egy telefonszámból állt. Sóhajtottam egyet. Megfogtam az idegen nő testét, s a ládára ültettem. Így már biztosan azt hihetik, hogy elszunyókált. Körülnéztem a környéken, szerencsére nem láttam senkit, így mint ha mi sem történt volna egy másik bár felé vettem az irányt.

//Lauren szemszög//

Amikor kinyitottam a szemeimet sokkal jobban éreztem magamat, mint amire számítottam volna. Frissnek éreztem magamat, bár olyan jól nem voltam, mint általában szoktam, de már ez is valami. Még mindig nehezemre esett kinyitni a nehezedő szemhéjaimat, de mikor kipattantak nem bántam meg, hogy kinyitottam őket. Egy helyes férfival találtam szembe magamat… Azzal, akivel a parton is találkoztam. Éppen a fejemet törölgette vizes ronggyal. Még léteznek ilyen férfiak? Jó tudni. 

- Helló, csipkerózsika! – mondta cinikus hangnemmel, de egyáltalán nem gúnynak szánta. Legalábbis ahogyan kivettem a hangjából. 

- Szia, tengerpartos srác! – hunytam le ismét a szemeimet. Most esett le a helyzet! Egy férfi vizes ronggyal törölgeti az arcomat, aki még ráadásul helyes is. Most állt össze a kép! A tengerparton elájultam, és ez a férfi mentett meg. Nagyon szeretem a hatalmas áttöréseket! Szinte felugrottam az ágyból, de meg is bántam mivel megszédültem. Még mielőtt feladták volna a térdeim, a fickó hátulról megkarolt, s visszafektetett az ágyra.

- Ne nagyon ugrálj, lehetőleg! – mosolyodott el. – Mindjárt hozok egy kis ennivalót. – ekkor el is tűnt a szemem elől. Pár perc múlva egy műanyag tálcával a kezében jelenet meg. A tányéron két kenőmájassal teli zsemlét láttam meg, melybe még paradicsomot is rakott. Jaj, de édes volt! Egy nagy bögre tea is járt a koszthoz. Mit sem törődtem azzal, hogy egy fiú előtt eszem, szinte nekiugrottam az ételnek. Nem érdekelt most az étkezésre vonatkozó etikai szabály. Áthágtam az összes felállított pontot, nem érdekelt. Közbe fel-felnéztem, és a fiú csillogó szemeivel találtam szembe magamat. Olyan rendes volt. 

Pár perc múlva olyan jó lakottnak éreztem magamat, mint még soha. Elégedetten simítottam végig a hasamon. 

- Ki bántott így, Téged? – érdeklődött kedves hangnemben. 

- Egy ismerősöm. Aki… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert belevágott a szavamba.

- Vámpír. – fejezte be helyettem. – A sérüléseidből egyből rájöttem, simította végig a felkaromat. Ekkor vettem észre, hogy az ingek az ujjai nem voltak meg. A blúzból csak egy laza toppot csinált. – Ja, remélem nem bánod, hogy megcsonkítottam az ingedet. – nevetett fel.

- Nem az én ingem. – mosolyodtam el. – Legszívesebben leszakítanám magamról.

- Hajrá! – erre a mondatra mindketten nevetni kezdtünk. – Amúgy, a nevem Seagal. Josh Seagal. – mutatkozott be. Különleges neve volt. 

...???

Helló, Mindenkinek! Elvonóra vonultok... a The Message-től. Ugyanis, szünetre rakom a lapot. Augusztus 1-5. lovastáborba tevékenykedem, és hiába írom meg előre a frissítést, ha egy napot pihenek és utána menni kell fel Pestre egy hétig vigyázni az unokatesóimra. Az egész augusztus szaladni fog, ezért nem lesz friss egészen szeptemberig. (Igen, igen. Sajnálom! :() De szerintem képtelenség megírni 4 fejezetet, főleg ha alig van ihlet. Igaz, egy fejezet készen van már, de egyszerűen így nem megy. Addig is, legyetek jók, élvezzétek ki a nyarat míg lehet, mert mindjárt itt az iskola! 

xoxo; nicolee

10. fejezet

Sziasztok!
Ne haragudjatok, de teljesen kiment a fejemből, hogy Hétfő volt. Biztos azért felejtettem el, mert jött a barátnőm és most is itt van. : D Nem tudunk aludni. (1:40) Nem húzom tovább a dolgot, itt a fejezet...

Dohos és cigarettafüsttel tele levegőt lélegeztem be, ennek köszönhetően sikerült felébrednem. A fejemhez emeletem a kezemet, megdörzsöltem a hajamat és ekkor vettem észre egy hatalmas dudort. A FEJEMEN!! Valaki leütött. Ezért sajog annyira a fejem, mint akinek egy 100 kilogrammos súlyt helyeztek a testére.
A tenyeremmel éreztem a körülbelül 5 centiméter poros betont, melynek érdes felülete sikeresen nyomott hagyott a kezemen, és nem csak azon. Megdörzsöltem a csuklómat, hogy a vérkeringést újra beindítsam. Nyögve könyököltem fel, majd lassan felálltam. Azért totojáztam ennyit, hogy ne szédüljek meg. Köhögni kezdtem, mert már nem bírtam a körülöttem keringő cigi szagot. Hogy lehet valaki ennyire erős dohányos?
Csak most volt időm teljesen szemügyre venni a „cellának” látszó helységet. Betont éreztem a lábaim alatt, melyre egy kis homok volt szórva (vagy talán az nem is homok volt, hanem por?!). Csak most volt időm magamra is nézni. Mezítláb voltam, ami most kifejezetten jól esett. De nem a csodálatos ruhámba voltam, hanem egy egyszerű farmer sortban meg egy fekete férfiingnek látszó valamiben. Az ujja fel volt tűrve, a gallérja pedig felhajtva. Miközben megigazítottam a gallért valamit éreztem a nyakamon. Valamit, ami két hegre emlékeztetett… Vámpírharapás! Vajon ki csapolt meg? Talán nem csak az ütés miatt fáj ennyire a fejem, hanem azért is, mert a vért majdnem kiszipolyozták a testemből.
- Ah – jelentettem ki, miközben végignéztem a karomon. Nem egy vámpírharapást láttam még rajta. A franc egye meg! Hol a rossebbe vagyok? A téglák közé még nagyobb por telepedett, mint a betonra. A fából kifaragott ajtóhoz mentem. Egy kis rész volt rajta „kivágva”, amin rácsok voltak. Ez tényleg egy cella. Nagyon fáradt voltam és gyenge, de megpróbáltam a lábamra összpontosítani. Az ajtóra céloztam, de nem sikerült áttörnöm. E helyett ismét a földön fekszem, és éppen hogy nem vágtam be a fejemet. Mi a …? Miért nem sikerül áttörnöm az ajtót? Újra próbálkozásba lendültem, ezúttal a kezemmel, de megint csak úgy jártam, mint az előbb. Valami itt nagyon nem oké. Hátráltam egy kicsit, a kezemmel kitapogattam az érdes felületű téglákat, majd lecsúsztam a földre. Felhúztam a sajgó térdemet, s a fejemet rátemettem. Lehunytam a szememet, és lélegeztem egy mélyet. Ekkor olyan éles fájdalom hasított a bordámba, melyet még soha nem éreztem. Felpattantam, s nyögve húztam fel a laza inget. A tüdőmet néztem, semmi. Majd az oldalamra vándorolt a tekintetem, ahol tiszta kék és lila voltam, na meg persze véraláfutásos. Nem voltam egy nagy orvos, de azt tudtam, hogy ez semmi jót nem jelent. Csüggedve ültem vissza a földre. Egy sós valamit éreztem meg az ajkaimmal. A könnyemet, mely immár záporesőként hullott a szememből. Az ing ujjával letörölgettem azokat, majd egy mély lélegzetet véve az ajtóhoz mentem. Rángatni kezdtem a rácsokat, majd kiabálni.
- Engedjenek ki! Engedjenek ki! Ezt nem tehetik meg! – ordibáltam, eleinte nem jött válasz, de pár percen belül felbukkant valaki. Akinek már a hangja is ismerős volt a bálon.
- Jaj, ne már! Tudom, hogy jól érzed magad, itt Nálam. Tudod, ez a nyaralóm eldugott része. – a fejemet a rácsnak támasztottam, így még jobban szemügyre vehettem az elrablómat.
- Markus… - leheltem, mire ő hangos nevetésbe tört ki.
- Talált, drágám – a röhögéstől majd’ megfulladt. Legszívesebben képen töröltem volna.
- Miért? – suttogtam, leginkább magamtól kérdeztem és nem Tőle.
- Azért, mert a kezdetektől fogva ínycsiklandó voltál… - nem hagytam, hogy befejezze a mondatot, beugrott valami.
- Várj! Azt mondtad, nyaralód? – kérdeztem tőle, és olyan megvilágosodást éreztem hirtelen, hogy egy kiégett lámpa is fényre kapott volna. Én leszek Uri Geller 2.
- Igen, miért?! – most ő volt értetlen. Mindig is én szerettem irányítani, jó érzés volt néha látni az emberek mit sem sejtő arcát, mikor nekem minden világos.
- Te a kezdetektől fogva figyeltél! Mikor Chris eljött, akkor azt mondta, nyaralni megyünk, mert a bátyjának van egy üdülője!
- Okosabb vagy, mint hittem. – talán ezt elismerő szavaknak kellene vennem? Más helyzetben igen, de ennél a helynél és vele nem tudtam másra gondolni, minthogy meg fogja bosszulni ezt a dolgot.
- Ha kijutok - léptem még közelebb az ajtóhoz, mire ő is közelebb lépett annyira, hogy már majdnem összeért az orrunk. – azt megbánod. – suttogtam a fülébe.
- Ha, kijutsz. A lényeg az első szón van. Na, adios senorita! – kacsintott, majd eltűnt a szemem elől. Hiába néztem jobbra-balra, csak egy félig megvilágított folyosót láttam. Visszaindultam az előző helyemre, és ide-oda járkáltam, hátha eszembe jut valami, melynek segítségével ki tudok szabadulni erről a helyről. Megdörzsöltem a karomat, és ekkor éreztem valamit a jobb csuklómon. Egy karkötő. Valami rémlik, hogy amikor Markus rárakta a kezemre, akkor gyengének éreztem magamat. Azt hiszem, ez a karkötő legyengít! Le kell szednem! És ha nem járok sikerrel? Most egy karkötő mit számít? A lényeg, hogy kijussak. Olyan erős, durva anyagból volt megcsinálva, hogy ezt nem lehet elrágni, vagy elszakítani egykönnyen.
Nagyobb köröket írtam le a szobába, mint eddig. Mi tévő legyek? Egy nagyobb tégla kissé kuszán volt berakva a falva. A „csücske” hegyesnek látszott. Így odaléptem, és próbáltam elnyesni a karkötőt. Próbáltam hangtalanul, mert az erőlködésem jelet adna Markusnak. Ekkor eszembe jutott valami. Ilyenkor áldom, hogy nő vagyok! A női agy, egy összetett valami, amit szinte lehetetlen megmagyarázni. Ismét a réshez mentem, majd szólítani kezdtem a fogva tartómat.
Már kezdtem megunni, hogy én még mindig az unalmas nevét mondogatom, és nem tűnik fel senki a láthatáron. Sóhajtottam egy nagyot.
- Mi van? Éppen ettem! – hallottam meg a hangját. A réshez fordultam. Még most is evett, mert a vér majdnem kifolyt a szájából. – Kérsz?
- Igazán kedves tőled, de – ekkor a szájában lévő vért rám köpte. – NEM kérek, köszönöm. – tettem hozzá utólag. Ez a csávó kiborítóbb, mint Chris. Hát, mit is mondjak? Családban marad…
- Talán máshova kérnéd? – érdeklődött, és egy lépéssel közelebb jött. Mindjárt három lépést hátráltam. Már csak az hiányzik, hogy úgy csináljon, mint egy sas madár a fiókájával.
- Nem szeretem a vért, de egy kis húst, vagy almát elfogadnék. Éhes vagyok. – biggyesztettem le az ajakaimat, hátha beveszi a mesét. Megvonta a vállát, majd ismét eltűnt. Vártam pár másodpercet, aztán ismét láttam a képét…
- Nesze! – tolta be alul, ahol csak pár milliméteres szabad hely volt.
- De most tiszta kosz lett! – rinyáltam. De amúgy tényleg, ki enné meg így az ételt?
- Örülj, hogy kapsz! Még valami? – a tálcát néztem, nem volt rajta kés, csak villa.
- Kést akarok, mert egy igényes nő, nem eszik kézzel… - még, hogy nem! Jó vicc volt, de Markus mindent bevett és az elgondolásom szerint haladt minden. A kést nem alul tolta be, hanem a résen dobta be. Itt az idő, hogy megmutassak neki valamit. A kés felém jött, de én csak felemeltem a kezem, majd elkaptam a nyelénél. Egy elismerős mosolyt küldött felém, melyet én egocentrikusan nyugtáztam. Persze, sose voltam az egómról híres, de most muszáj volt átkapcsolnom a flegma üzemmódra.
- Meddig tartasz fogva? – kérdeztem.
- Ameddig kedvem tartja. – vagyis, ameddig meg nem öl. Király!
- Akkor kérhetek még egy takarót? – érdeklődtem. Meg sem lepődöm, hogy nem esik le neki a dolog, hogy egyáltalán nem ellenkezem vagy valami. Hát igen, a férfiaknak nincs olyan jó eszük, mint a nőknek. Ezt a tárgyat is a résen préselte át. Leterítettem a takarót a földre, leültem, majd az ölembe vettem a tálcát.
- Nem tudok úgy enni, hogy figyelsz – hazudtam, mivel vendégségbe szinte mindig úgy kell enni, hogy egy valaki néz.
- Hát, akkor muszáj leszel úgy enni, mert semmi hülyeséget nem csinálhatsz így, hogy fogva tartalak a szemmel. – de költőies lett valaki! Megforgattam a szemem, majd elkezdtem felvágni a húst. Mikor elkészültem, akkor magam mellé csúsztattam a kést és villával elkezdtem enni az ennivalót. Nem mondtam, hogy mennyei íze volt a „csirkének” (ha egyáltalán csirke…), de egészen tűrhető volt.
- Hmm… - hangsúlyoztam. – Nem is olyan rossz, milyen hús ez? – érdeklődtem, bár nem nagyon akartam tudni a választ, mert féltem tőle.
- Patkányhús – vágta rá. Na, ettől féltem én. Kiköptem a falatot, majd a hátam mögött megragadtam a kést, és gyorsan visszatoltam a tálcát az ajtó alatt.
- Köszönöm, ezt az élményt, hogy megkóstolhattam egy patkányhúst. – mosolyogtam cinikusan, de legbelül ugrándoztam az örömtől, hogy megszereztem a kést!
- Én köszönöm, hogy megcsócsálhattalak. Mikor nem fogsz számítani rá, akkor folytatom az finom testrészeid evését. – az utolsó mondatnál vér szökött fel az arcomba. Dühösebb voltam, mint eddig. Tehát, biztosan ő volt az! Gúnyosan mosolyogtam, s visszamentem a lepedőre.
- Pöcs… - suttogtam, de nem tudtam, hogy még mindig az ajtóban áll. Hirtelen ott termett mellettem, s nyakamnál fogva nekiszorított, nem is. Inkább nekivágott a falnak. Elengedte a nyakamat, de a kezét nem vette el, hanem feljebb csúsztatta. Egészen a hajamig, hogy meg tudja markolni. Az egész testével nekem feszült, szinte éreztem, ahogyan dobogott a szíve. Mosolyogni kezdett. Azt hittem, mást fog tenni, de belém harapott. Ez még a jobbik eset… Összetehetem a kezemet. Egy másodperc töredéke alatt meghosszabbodott a foga, a szemei alatt kidülledtek az erek és a szemébe felfoghatatlan vágy csillant. Éreztem, ahogyan a tűhegyes fogak átszúrják a bőrömet, és szívni kezdi a véremet. A testem állapota ennél a percnél csak még jobban romlani kezdett. Nem tudom milyen, ha valakinek gyengéden isszák a vérét, de ez minden volt, csak nem gyengéd és kedves. Durván és mohón itta a véremet az illető, és azt kívántam bár elájulnék, hogy ne érezzem a fájdalmat. De ez az érzés, nemhogy szűnni, hanem csak erősödni kezdett.
- Áááá! – minden erőmmel próbáltam eltolni magamtól, de erre csak még keményebben tette a „dolgát”.
- Nemcsak szép, de finom is vagy. – suttogta bele a nyakamba. Lehelete csiklandozta az „érzékszerveimet”. Végigpuszilta a nyakam, majd ismét beleharapott.
- Elég, elég! Te bunkó, szemét … - nem tudtam folytatni a sértések áradatát, mivel csak annyit érzékeltem, hogy Markus hátrahúzza a fejem, mely nagy csattanással érkezik neki a falnak és az én szemem előtt elsötétedik az univerzum.

9. fejezet - A bál

 Az Üzenet - 9. fejezet
A bál

 

// Lauren szemszög //

Észre se vettem, hogy egy szempillantás alatt eltelt az út. A gondolataimból ébresztett fel Michael durván rázó keze. Úgy utáltam magamban azt, hogy mindig úgy el tudok merengeni egyes dolgokon, hogy észre se veszem, mi történik körülöttem. Akár felgyúlhatna egy épület… akkor se venném észre. Hát igen, ez az egyik olyan tulajdonságom, amin szeretnék változtatni.

Michael szinte kirúgta a limuzin ajtaját. A tenyerét nyújtotta, én pedig viszonoztam a gesztust. Kiszálltunk a kocsiból és egyből villogó fényképezőkkel találtam szembe magunkat. A szemem elé kaptam, mert a folytonos villogó fényektől sokszor frászt kapok. Valamiért mindig ideges leszek, mikor meglátom a vakut.

Most esett le, hogy lencsevégre kaptak és a fénykép akár az újságokba is megjelenhet! Ha a szüleim meglátnak, mit fognak ehhez szólni? Igaz, mindennap beszélek velük és utálom, hogy azt kell hazudnom minden oké és barnára sülök a tengerparton… Jó vicc. E helyett egy börtönbe dekkolok. Na, jó nem teljesen börtön, de nem egy leányálom.

Michael mindenről gondoskodott egyből behúzott az emberektől hemzsegő terembe. A kezemmel még mindig karoltam őt, de mostanra kibontakoztam a „védelmező karjaiból”. Indul a menet! El se hiszem, hogy idáig folyamodtam. Illetve nem folyamodtam, csak idáig folyamodtattak. A mostani erőmmel simán legyőzhetném őket. Egy perc alatt az összes őr a padlón feküdne. Itt most nem akarok jelenetet rendezni, de akár le is léphetnék.

- Sok sikert! – biccentett biztatóan Mich, majd egy csoport felé vette az irányt. Biztos a kollégái voltak azok. Mély sóhajt vettem, s a táncparkett felé szedtem a lépéseimet. Csak most volt időm teljesen körbenézni. A terem gyönyörű volt! A plafonon kristályokból álló csillár lógott le, mely csillogó színével töltötte be a helységet. A fal krémszínű volt, a táncparkett pedig hajópadlóból állt. Az ablak alatt egy asztal volt, melyen a fallal megegyező színű terítő pihent, ahol mindenféle italok sorakoztak fel egymás mellett. Ekkor jött velem szembe egy fiatal pincér, tálcával a kezében, pezsgőt kínálva.

- Kisasszony! – szólított meg. Rámosolyogtam, majd elvettem egy kristálypoharat. Felbólintással jeleztem, hogy nagyon szépen köszönöm, mire ő is mosolygott és ment tovább.

Kortyoltam egyet az italomból, majd letettem az üres poharat az asztalra. Tovább indultam a termen. Meglepő volt, hogy egy fiatalember rakta fel a lemezeket… úgymond DJ-nek is lehetett nevezni. Nagyon modern egy bál volt, mivel élő zenére számítottam. De úgy látszik, az elmém téves tényeket produkál. Minden lánynak volt párja, és egy se unatkozott. Én pedig itt vagyok… magányosan, elhagyatottan, szomorúan, letörten. Még a csodálatos ruha sem vidít fel, amit most én viselek.

Úgy vettem észre, mintha a zene egy kicsit tempósabbra váltott volna. Akadt néhány idősebb – harminc körüli férfi – akinek nem volt párja. ~ Csak ne jöjjenek ide hozzám! ~ Mondogattam magamba. De az én elgondolásom sose válik be. Egy kopaszodó férfi kezdte el felém venni az irányt. Még szerencse, hogy nem a Pitbull imitátor volt! Hozzá még többet kellene innom, hogy legalább szóba álljak vele.

- Hölgyem, mi az, hogy Önnek nincs párja? – érdeklődött, és próbált bevetni egy csábosabb mosolyt, amivel levehet a lábamról… Őszintén megmondva, egyáltalán nem sikerült neki.

- A Hölgy velem van. – karolta át valaki hátulról a vállamat. A megmentőm felé fordultam, és szembe találtam magamat egy fejjel magasabb férfival, akinek fekete kócos haja most is tökéletesen be volt állítva. Tengerkék szemei pedig nagyon is mosták az én szívemet. Ó te jó ég! Ez Damon!

- Hah – horkant fel a férfi, majd tovább állt.

- Nagyon szépen köszönöm. – fordultam felé, csillogó szemekkel. Na, az ő mosolya, már tényleg levett a lábamról! Majd’ elolvadtam tőle, pedig egyik fiú se szokott kiváltani belőlem ilyen érzéseket.

- Ugye tudod, hogy most már az enyém vagy? – kérdezte nevetve, mire nekem is szélesebbre húzódott a szám.

- Ma estére – mondtam nyomatékosítva. Bár, jobban bele gondolva nem bánnám, ha az övé lennék…

- Muszáj beérnem ezzel is. – nagyon szép gesztus volt tőle, hogy így bókolt. Ez a pasi, eszméletlen! Ekkor a szemem feljebb csúszott és megláttam Chris rákvörös képét. Na, ne! Most jön, és elrontja az ennél is rosszabb estémet. Damon is követte a pillantásomat, és mintha azt vettem volna észre, hogy a szívverése jobban felgyorsul… Talán az adrenalin lökettől, ami szétáradt benne, hogy megüsse Christ.

- Abszurd lenne, ha most felkérnélek táncolni? – kérdezte. Megráztam a fejemet.

- Elfogadom a meghívást, Mr! – kacsintottam, majd megfogva a tenyerét a táncparkettre mentünk.

- Mr. Salvatore – oktatott ki, miközben kezét a derekamra helyezte. A vállához emeltem én is az egyik tenyeremet, miközben a szabadon hagyott kezünket vállmagasságba összekulcsoltuk. Fejemet a mellkasára hajtottam, ebben a pillanatban pedig szinte már mozogtunk is együtt a zene elragadó ritmusára…

Nem szoktam komoly zenét hallgatni. Sőt! Egyáltalán nem szoktam, kivéve, ha filmzenei instrumentális alapokról van szó, mert azokat nagyon szeretem. De most még is remek volt hallgatni a nem „hétköznapi” zenét.

Teljesen megszűnt körülöttem/körülöttünk a világ. Csak egy dolog volt fontos, Damon és én. Ahogyan táncoltunk jobbra-balra, előre-hátra. A magas sarkúm apró koppanásokat hagyott minden egyes mozdulat után.

- És, Miss… – mondta. – Tetszik a tánc? – érdeklődött. Szinte nyakon vágtam volna egy ilyen kérdésért. Vele egy tánc, egy bálon… mesébe illő jelenet volt.

- Miss McKenzie – javítottam ki olyan cinikusan, mint ő az előbb engem. – És igen, tetszik a tánc. Nagyon is. – mosolyodtam el. Kicsit „ellökött” magától, hogy meg tudjon pördíteni. Most stabilabban fogta a derekamat, hogy a földhöz közelebb tudjon emelni. A hajam a gravitációnak hála, majdnem a padlót érte. A nyakam szabadon maradt. Fogalmam sem volt, hogy Damon hogy tudja megállni, hogy ne harapja meg. (írói megjegyzés: ennyi hogy egy mondatba… bocsi érte) Belenéztem a szemébe, és még az így is megszűnő világ is megállt egy pillanatra. Akaratlanul is az ajakira terelődött a figyelmem. A szépen ívelt ajkaira… Határozott arcát nem tudtam nem megérinteni. Ujjbegyeimet végighúztam a tökéletes arcbőrén, majd lecsúsztattam a kezemet a nyakához. Közelebb emeltem magamat hozzá, miközben ő is előrébb dőlt.

A világ most már véglegesen megállt, ahogyan összeértek az ajkaink. Mintha ezzel akartunk volna mindent elmondani egymásnak, olyan szenvedélyesen csókolóztunk. Az ajkai édes volt, mint a méz és úgy éreztem, mintha a világ összes édességét megkaptam volna.

Felhúzott magához, de a csókot nem szakítottuk meg. A közöttünk lévő távolságot azzal próbálta kicsinyíteni, hogy közelebb húzott magához. Amennyire csak lehetett. Mindkét kezemmel átkaroltam a nyakát, ezzel még jobban próbáltam összepréselni magunkat.

Hirtelen elszakadtam tőle, mert az összes eddigi gondom hirtelen visszaszállt a fejembe.

- Mi az? – kérdezte. Lesütöttem a szememet.

- Küldetésen vagyok. – tértem a lényegre, nem köntörfalaztam. Érdeklődő tekintete nem akart megszűnni, ezért muszáj voltam tovább magyarázni a dolgot. – Egy nemzetkörű bűnözőt kell elcsábítanom, azt, aki megrendezte ezt a bált. És a kubai származású, de amerikai rapper Pitbull ikertestvére. – pirultam el. Egyszerűen nem vagyok képes arra, hogy egy ilyen fickót csábítsak el.

- Oh – nyögte ki, eközben egy tincset tett a fülem mögé. – Nem hagyom. Nem tehetik ezt veled! – döntötte neki a homlokát az enyémnek. – Ki foglak szabadítani! – ez az egy mondat fenekestül felfordított bennem mindent.

- Nem tudsz. Nem fogsz tudni. Túl nehéz lesz! – gördült le egy könnycsepp a szememből. Majd még egy, s még egy.

- Nem érdekel! – mosolygott biztatóan, majd egy újabb csókot nyomott az ajkaimra. Éreztem, ahogyan a könnyek égetik az így is felhevült arcomat.

Nagy nehezen sikerült elengednem. Mást se tudnék csinálni, csak őt csókolni… A barátnőim mindig mondták, hogy nekem sose lesz pasim, mert egyáltalán nem érdekelt, ha valaki megmondta; tetszem neki. Most viszont, máshogy van.

A fejemet újra a mellkasára hajtottam, mikor valaki megkocogtatta hátulról a vállamat. Gondolkozás nélkül hátranéztem és szembetaláltam magam egy barna bőrű fickóval. Chrissel. Oh, ne!

Damon védelmezően az ő hátához tolt.

- Úgy tudom, a lányokat szabadon fel lehet kérni. Nem kell engedélyt kérni egy idegen pasitól. – mondta gúnyosan.

- Szállj már le róla! Nem veszed észre, hogy nem jössz be neki?! – ilyen még sose volt! Két pasi értem verekedik… Egyik részt, jó érzés. Másrészt, féltem, hogy Damonnak baja eshet. Chris meglendítette a markát és behúzott egyet az én emberemnek.

- Chris! – kiáltottam hisztérikusan. De Damonnak meg se kottyant az ütés. Csak ott állt helyben… lefagyottan. Akkor húzott be egyet a másik félnek, mikor az nem is számított rá. Viszont, a barna bőrű gyerek szó szerint, padlót fogott.

- Héhé, gyerekek! Ez az én… - egy krémszínű öltönyös fehér bőrű fickó bukkant fel a tömegben. Vöröses nyakkendőt viselt, és napszemüveget. Egy bálba… Biztos voltam benne, hogy ez nem lehet más, mint az én kis Pitbull imitátorom, akit el kell csábítanom. Eddig úgy éreztem, mindjárt sírok… most viszont, már zokogok. Elakadt a szava, mikor rám nézett. Fúj! –… bálom! Hagyjátok abba a verekedést! A hölgy pedig innentől kezdve velem van. – nyújtotta a kezét. Mit tehettem volna? Lerázom magamról? A szemem Michael-re csúszott. Apró bólintással jelezte, hogy akció indul. Elfogadtam a gesztust, majd átlépve Chris fekvő testét indultunk tovább az emberek között. Egy kézmozdulattal jelezte, hogy megint mehet a dallam, mivel mikor a verekedés volt, elhalkult a komolyzene. Határozottan megszorította a kezemet, majd a derekamra tette a kezét. De durva fickó!

- Szerinted nem feltűnő, hogy csak elkérsz a fiúktól? – kérdeztem gúnyosan, arrogánsan, keményen.

 - Ez az én bálom, azt teszem, amit akarok. – suttogta a fülembe.

- Akkor találkozzunk, a szobádban. – tértem a lényegre.

- Második emelet, jobb oldalon az első ajtó. – bólintottam, majd elengedett és két külön irányba elválltunk.

A falnak támaszkodtam, és a köveket babrálgattam a ruhámon. Nem volt jobb dolgom. Nem tudtam felmenni a második emeletre. Az asztal fölé hajoltam, és töltöttem egy is puncsot a műanyag pohárba. Megfordulásom közben, majdnem elejtettem a poharat, mivel Michael állt előttem. Nyugodtan dőltem neki ismét a falnak. Michael jelenléte megnyugtatott, de nem úgy, mint Damon-é. Amikor vele voltam, az összes gondom elszállt a fejemből. Mosolyogva nézte végig az előbbi manőveremet, azaz, hogy majdnem leöntöttem magam a piros punccsal. Végül is, előbb utóbb lekerül rólam a ruha…

- Hé, minden oké? – érdeklődött. Kedves volt tőle. Nekitámaszkodott a falnak ő is, azaz csatlakozott a „de-bénák-vagyunk-mert-nincs-parnterünk-klubbhoz”. Megráztam a fejem, a szemembe könnyek gyűltek, de nem hagytam kitörni őket. Erős vagyok! Mennyi mindenen keresztülmentem, ezt is megcsinálom! Csak ez az egy gondolat biztatott.

- Láttam, az dolgot. – értetlenül néztem rá. – A csókot. A hülye is látja, hogy beléd van esve a pasi. Csillogó, ragyogó szemekkel néz végig. Ahogyan Chris is. – sóhajtott egy nagyot.

- Csak az a különbség, hogy Chris nem tetszik – mondtam ki elhamarkodottan. Mich felnevetett.

- Ebbe a tevékenységbe, amit Te meg én is végzünk, soha nem lehet együtt az illető a partnerével. – kíváncsian néztem rá. – Volt egy nő, aki tetszett. Még most is tetszik. – tette hozzá halkan.

- Wow! – ragyogó mosollyal rám nézett. – Mármint, nem nehéz elképzelni, hogy beless valakibe. Vagy fordítva legyen igaz. – ledöbbentem. Hirtelen történt minden. A féri, aki engem kísért el a bálba, megcsókolt. Lelkifurdalásom támadt, mivel úgy éreztem, mintha megcsalnám Damont. Pedig még nem is járunk, és azt hiszem, nem is fogunk. Kicsit váratlanul ért a csók, de én hülye, viszonoztam.

- Ha engem megcsókoltál, Armando-t is meg fogod. Sok sikert! – minden bizonnyal Armando volt Pitbull ikertestvére. Sóhajtottam egyet. Te jó ég! Ez a mai este még csak most kezdődött, de már 3 csókot kaptam, két pasi értem verekedett, és a munkatársam kedvesebb, mint gondoltam volna. Igazam volt, az este még csak most kezdődik. Erőt vettem magamon, és elindultam a lépcsőn. A tetejéről visszapillantottam Michaelre, aki még mindig a falnál állt. Kacsintott egyet. A szemében volt valami, ami meggyőzött, és ez bátorított.

Bekopogtam az ajtón. Egy rekedtes hang mondta, hogy menjek beljebb. Ellenőriztem a pisztolytáskámat, még egyszer vettem egy mély levegőt, majd bementem a szobába.

- Azt hittem már, nem jössz – lépett hozzám, és egy szenvedélyes csókkal letámadott. Muszáj volt viszonoznom. Így becsatlakoztam a szájpárbajba, és azt képzeltem, hogy Damonnal csókolózom. Egészen tűrhető volt így, bár a piától egyszerűen nem tudtam másra gondolni. Csak arra, hogy ez nem Damon. Mire észbe kaptam, már az ágyon voltunk. Ő volt felül, de fordítottam a helyzeten. Felültem, majd a combomhoz csúszott a kezem.

- Mi az? – kérdezte. – Ne tétlenkedj már! – utasított, majd visszahúzott magára. Soha többet nem fogom Pitbull számait hallgatni! Remegő kézzel vettem ki a pisztolyt a tartóból. Elé tartottam, mire ő csak elkezdett röhögni.

- Keményen akarod? – szorított le, és feljebb húzta a szoknyámat. A térdemmel sikerült orrba vágnom, felpattant az ágyról. Szitkozódva kezdte dörzsölgetni a nóziját. Még ezt élveztem is! Belerúgtam a hasába, a lábamra összpontosítva. A falhoz csapódott.

- Te keményen szereted? – guggoltam le hozzá. Megragadtam a nyakkendőjét és azzal próbáltam szorítani a nyakát. Ekkor benyitottak a szobába. Michael volt az. Soha nem örültem még ennyire neki. Képzelem, hogy milyen jelentett láthatott. Armando orrából folyt a vér, alig kapott levegőt. A pisztoly a fejéhez volt tartva. Én pedig nem néztem ki jól, a hajam csapzott volt, a szoknyám megakadt a pisztolytáskába, a sminkem kissé elfolyt. Ügynökök özönlöttek be a szobába. Megfogták a hóna alatt Armandot, s nagy nehezen kicipelték a szobából. Nem lehetett olyan könnyű. Mich-hez rohantam, és szorosan megöleltem. Az álla a fejemet súrolta, miközben viszonozta az ölelést.

- Látod? – a hangja boldog volt. – Megcsináltad! – büszke voltam magamra. Sikerült leterítenem egy 90 kiló körüli férfit. Elengedtem s a szemébe néztem. Mosolyogtam. Legszívesebben, most én csókoltam volna meg, hogy láthatom. De nem tettem. Hiányzott valaki. Akinek oltalmazó karjai vannak, gyönyörű szép tengerkék szeme, fekete kócos haja… Az ábrándozásból csak az ébresztett fel, hogy valaki hátulról szorította a nyakamat. Az ereimben felszökött az adrenalin, hallottam a gyorsan dobogó szívemet, ahogyan Michaelét is. A támadom nyugodt volt, neki normális volt az „EKG”-ja.

- Semmi meggondolatlanság, vagy a lánynak vége! – ez a hang, ismerős volt. Nagyon is! A halántékomhoz pisztolyt tartott.

- Örülök, hogy találkoztunk, Lauren – suttogta a nyakamba. Próbáltam ellenkezni, valamilyen testrészemet aktivizálni, de nem ment. Erős volt. Valamilyen karkötőt tekert a kezemre, és már csak a saját szívverésemet hallottam senki másét. Úgy éreztem, mintha legyengítene a karkötő. Kétségbeesetten néztem Michael „villogó” szemeit, ő is meg volt lepődve.

- Ne, hagyd békén! – ordította.

- Ha az ilyen egyszerű lenne. – szólalt meg ismét, az ismerős hang. – Pá, Mich! – utánozta a hangomat. A térdem megremegett, éreztem, hogy mindjárt feladják.

- NE! – ez volt az utolsó hang, amit hallottam, mielőtt elsötétült a világ.

// Damon szemszög //

A legirritálóbb dolog a világon, az öcsikémen kívül ez a néger kölyök, Chris. Itt rikácsol nekem, hogy én ne dumáljak. NEKI! Nem veszi egyszerűen észre, hogy nem jön be Laurennek. Még is állandóan ott lohol körülötte, és nem esik le neki a tantusz. Visszatérve, Laurenre… Amikor csókolóztunk, úgy éreztem, mintha egy pillanatra megszűnt volna a világ. Minden kiürült a fejemből, csak ő számított (és én). Miután elment a bál rendezőjével – megjegyezném, gondolom ez volt a küldetése – magányosnak éreztem magamat. Katherine és Elena óta nem éreztem ilyesmit… Ezt az érzést, pedig nagyon utáltam, mert annyira sz*r. Lauren után akartam menni, de annyi sok ember özönlött be a terembe, hogy szem elől veszítettem. Chris végre elment, mert már neki is elege volt abból, hogy nem foglalkozom vele. Ergo, senki nem foglalkozik vele.

//Michael szemszög//

Egy pillanat alatt felfordult minden…

Remélem sokaknak tetszett a "várva várt" fejezet. Nem lett a legjobb, mivel írhattam volna ennél jobbat is. Amin még ennél is jobban kifejtem a dolgokat, de ennél jobban már nem tudtam.  (ennyi jobban xD) Amit beraktam képnek, a "kisses from the Message story"-ból már kiderülhetett ki a harmadik személy. Aki nagyon ügyes volt, az rájöhetett, hogy a három csók Armando-é, Michael-é és Damon-é. Kérlek titeket, írjatok kommentet vagy lájkoljatok ezerrel! ;P Köszönöm. <3

Információk

Helló, Mindenkinek!

Hozok egy kis fejleményt, aminek remélem örülni fogtok. Amúgy, már hétfőn este megérkeztünk, csak nem jöttem fel az oldalra, + fél 10 körül elment a net és csak szerdán délelőtt jött vissza.

- 9. fejezet Hétfőn jön (!)

- körülbelül dupla fejezetnek számít (2*** szó -> 1500 helyett  xD)

- először úgy terveztem, hogy 4 emberrel lesz csók, de lecsökkentettem (2-re) 3-ra

- felbukkan egy "egyszeri" ismerős szereplő, persze, a neve nem tűnik fel, csak maga a személy

- a következő fejezetekbe új szereplők

- készüljetek fel a függővégre ;)

xoxo; nicolee

Öhm...

Helló, Mindenkinek!

Helyzetjelentés: csúszni fog a fejezet. ^^" Igen tudom, hogy így is hetente kaptok fejezetet, de ez most valahogy így jött össze. Volt rá 1,5 hetem, hogy megírjam... De nem írtam meg. Teljesen elragadott a Merlin megszállottságom, szinte egész nap csak azt néztem. A sorozat egyszerűen elvarázsolt (szó szerint). A legjobb sorozat! Mindenkinek ajánlom. : ) Nekem még a TVD-nél is jobban tetszett/tetszik ... :$ Holnap megyünk Siófokra (Taio Cruz koncertre), aztán csak hétfőn jövünk, de még az se biztos. Mert lehet, hogy aztán Pestre megyünk az uncsimékhoz. Ne haragudjatok! Sajnálom. 

További szép nyarat, Mindenkinek! : )

8. fejezet

Kellemes délelőttöt kívánok mindenkinek! :)

Remélem, mindenki elfoglalja magát ebben a ratyi "nyári időben". Most hoztam nektek egy kis elfoglaltságot. Mégpedig nem mást, mint az új fejeztet. Nekem a vége tetszik leginkább... ;) Ja, és most jutott eszembe, hogy nekem van bétám: a World. Csak viccelek. Remélem, nem nagyon ütöttem el semmit.

//Lauren szemszög//

Végre megtudhattam ennek az oly’ kedves nőnek a nevét. Amanda. Különleges neve van, nem mindennap találkozhatunk vele. Legalábbis, a sulimba csak kevés lányt hívnak Amandának.
Sokkal jobban éreztem magamat a lehajtott víz után. Finoman letettem a kristálypoharat a tölgyfaasztalra. Egy kis koppanás jelezte, hogy nem a földre ejtettem le.
- Hogy értette, hogy nem kellett volna Michael és Chris kezeire bízni engem? – kérdeztem, mert nem igazán értettem mi okkal haragudhat a két férfira. Na, jó, talán az egyiket megértem. Lehet, hogy Chris rámászott Amandára. Nem kizárt. Mostanság mindenkit lekap. Tényleg? Hogy szabadulhatnék meg tőle? Hogy érhetném el, hogy megutáljon? Nem igaz… a suliba is már majdnem mindenki próbálkozott.

A nő könnyedséggel lépdelt egy gardróbszekrény felé. Közben körbenéztem a szobában, és akkor láttam, hogy ilyen szekrényből nem csak egy található az otthonos lakhelyen. Amanda kinyitotta a beépített szekrény ajtaját, és keresgéli kezdett a báli ruhák között. Csak ámultam-bámultam, hogy ezek a ruhák milyen szépek. Csodaszép ívben omlottak egymásra, ahogyan a nő néha-néha leemelt egy darabot a fogasról.

- Ez az, megvan! – kiáltott fel hirtelen Amanda, közben pedig dobbantott egyet a magas sarkújával. – És még van egy csomó időnk – fordult felém csillogó szemekkel. Megragadta a felkaromat és egy újabb szekrény felé kezdett vonszolni. Én azt hittem, hogy tényleg egy szekrény. De nem az volt. A szobából egy újabb tágasabb szoba nyílott. Amint kinyitotta az ajtót, rádöbbentem, hogy ez egy „szépítkező szoba”. Amanda leültetett az egyik székre, és hátrahajtotta a fejemet. Majd vízcsobogást hallottam, később pedig megéreztem a fejemen az éltető folyadékot.
Miután befejezte a hajmosást alaposan áttörölte a fejem búbját. Azután becsavarta a fürtjeimet és beültetett a dauer alá. Úgy éreztem magam, mint aki kozmetikába van.  Közben leült velem szembe és a kezébe fogta az ujjaimat. Alapos mozdulatokkal fehér csillogóra festette a körmöm felületét, miután végzett vele ismét a combomon nyugtattam a kezeimet. Most a smink következhetett, ugyanis Amanda utasított arra, hogy csukjam le a szemeimet. Nem tudhattam, hogy mit csinál, mivel nem láttam semmit. Később szólt, hogy nyissam ki az imént lecsukott szemeimet. Körbehúzta feketével a szememet, ezzel kiemelve csokoládébarna „égköveimet”.
- Készen vagy. – ez az egy mondat térített vissza a jelenbe.  Kikapcsolta a dauer-t és segített kiszállni a bura alól. Kivette a csavarokat a hajamból, ekkor éreztem, ahogyan a frizurám hullámosan hullik a vállamra.

- Gyere! – szólított határozottan és visszabotorkáltunk az előző szobába. A szekrényhez lépett és kiemelt a fogasról egy csodálatos fehér ruhát. Széles pántja volt, melynek a széle kicsit össze volt húzva, a mellrészénél pedig inkább szív alakúra emlékeztetett. A derekánál volt egy kis kőberakás, de onnantól szép ívben omlott le a földi.

- Te jó ég! - elakadt a szavam. Remegő kézzel érintettem meg Amanda karjaiban heverő ruhát.
- Tetszik? – kérdezte félénken. Rápillantottam. A szemem pedig azt árulta el, hogy „még szép, hogy tetszik”. Erre ő csak egy elégedett mosolyt nyugtázott felém, mint aki pontosan ilyen „válaszra” számított.

- Vedd fel! – nyújtotta át a ruhát és egy öltöző felé invitált. Még mindig remegett a kezem, de elvettem a ruhát. A fülke felé lépdeltem és felakasztottam ezt a zseniális ruhakölteményt a fogasra. Lehámoztam magamról a ruháimat – megjegyezném, hogy a felakasztott ruha mellett az enyém tiszta csövesnek látszik.

Levettem a fogasról a gyönyörű alkotást, majd a lábamhoz emeltem, hogy belebújhassak. Felhúztam az oldalamnál lévő apró cipzárt. Megigazgattam magamon a báli ruhát, és a tükörbe néztem. Illetve néztem volna, de csak egy fallal találtam szembe magam. Csalódottan húztam ki a függönyt és léptem ki Amanda elé. A tekintetében megcsillant valami. Sajnos nem tudtam elemezni, de talán elégedettség telepedett az arcára.

- Még ezek is hozzátartoznak – nyújtotta felém ökölbe szorított kezét. Lassan kinyitotta az öklét, és megláttam a csillogó fülbevalókat. A fény áthatolt rajta, de még is ragyogott. Akár a …gyémánt. A fülbevaló megegyezett a ruhán lévő kőberakással. Elvettem a kezében lévő apró tárgyat és a fülembe akasztottam.

- Várj! – mutatta fel az immár üres tenyerét, mielőtt a tükörbe nézhettem volna. Az asztalhoz lépett és elvett brossnak tűni tárgyat. Mögém lépett és apró mozdulatokkal felcsatolta a hajamat. Éreztem, ahogyan a tarkóm „szabaddá válik”. Készen voltam. Amanda egy tükörhöz állított és még az én szavam is elakadt. Ez én lennék? A hajam fel volt tűzve, csak a fülem mellett volt kihagyva pár tincs, így keretezve az arcomat.  A szemhéjamnál ezüstből fokozatosan változott át feketévé. A ruha már magában is csodás volt, de ezzel a kombinációval így még jobban. Most az egyszer kivételesen elégedett voltam a látványommal. Tetszettem magamnak.

- Hűű – csak ennyit tudtam kinyögni.

- Gyönyörű vagy. – érintette meg biztatóan a karomat Amanda.

- Köszönöm. – mondtam és hirtelen átöleltem. Kis fáziskéséssel, de ő is viszonozta a gesztust. De csak most jutott eszembe az igazán fontos dolog…

- Ki lesz a kísérőm? – engedtem el őt. – És mi lesz a feladatom? – kérdeztem, igazából ez foglalkoztatott a legjobban. Amanda sejtelmesen elmosolyodott.

- Mindent… - mondta és ekkor kitárult az ajtó – megtudsz, mindjárt. – mosolygott. A küszöböt nagy lassúsággal lépte át Michael, és most különösen helyes volt. A haja gondosan fel volt zselézve, és rendkívül jól állt neki a fekete öltöny.

- Hölgyem – lépett mellém, és szemeit lefuttatta a karjáig.

- Uram – karoltam belé, miközben egy mosolyt vetettem Amandára.

- Hé, fiatal párocska! – felhúzott szemöldökkel és kérdő szemekkel meredtem rá. – Mezítláb nem kényelmes a táncparkett – nyújtott felém egy tört fehér magas sarkút. Elvettem tőle és hálás pillantást küldtem felé, ő pedig ezt egy bólintással nyugtázta. Azonnal elhagytuk a szobát.

A folyosón száz, meg száz szem szegeződött ránk, de most nem érdekel. Szirénnek éreztem magam, egy helyes férfival az oldalamon.

- Szép vagy. – súgta Michael, és ez a bók csak doppingolt engem.

- Te se panaszkodhatsz! – búgtam vissza, mire kitértünk az épületből. Elszaladhattam volna, de Mich mindenre gondolt. Sokkal szorosabban fogott, mint eddig. Egy limuzin állt az épület előtt. A kísérőm udvarias férfi módjára nyitotta ki a kocsi ajtaját, hogy beszállhassak. Enyhén megemeltem a szoknyámat, majd lehuppantam a járgány puha ülésére. Michael is beült mellém.

- Mi lesz a küldetésem? – kérdeztem egyből, nem akartam totojázni.

- Az lesz  feladatod, hogy egy csempészettel foglalkozó férfit kell … hát hogy is mondjam …

- Elcsábítanom? – vágtam rá, de egyből megbántam. – Ugye, nem?

- Sajnos de – mondta gunyorosan, de a szemébe mintha tényleg egy kis sajnálat költözött volna.

- Ki az? – nyeltem egy hatalmasat, ekkor elém tolt egy képet. Harminc éveiben járhatott az enyhén kopaszodó férfi, aki leginkább Pitbullra, a kubai származású amerikai rapperre hasonlított. Azt hittem, hogy ott helyben meghalok a kitörni készülő röhögésemtől, de visszafogtam magamat.

- Ez úgy néz ki… mint… - nem bírtam kinyögni, tényleg elröhögtem magam.

- Azért, mert ez a titkos ikertestvére – mondta komolyan. – Nem is tudja, hogy van testvére. – Még mindig röhögtem, de átláttam a helyzetet. Ez túlságosan komoly ahhoz, hogy elnevessem. Tényleg el kell csábítanom. Te jó ég!

- Tessék – nyújtott felém egy pisztolytáskát, amit a combra kell felcsatolni. Felhúztam a szoknyám részét, de úgy, hogy ne lehessen meglátni a bugyimat. Majd felcsatoltam a fegyvertartót. Ezután Michael egy pisztolyt is átnyújtott. – Ha szükséges lenne, bár kétlem – mosolygott. – Biztos, ami biztos. – a fegyvert beleraktam a tartójába, majd visszaigazgattam a szoknyámat.

- Mit kell elérnem? – tettem fel még egy kérdést, és rettegtem a választól.

- Ez a bál nála lesz megrendezve, szóval el kell érned, hogy felmenjetek a szobájába… - lesokkoltam.

- MICSODA? – ordítottam. – Ugye csak viccelsz? – reménykedtem. Reméltem, hogy még van esély. De mikor Michael megcsóválta a fejét, az összes eddigi biztos pont elszállt bennem. Nem szóltunk többet egymáshoz. Magamba próbáltam ráhangolódni a dologra, de semmiképpen se ment. Még azt sem bírom elviselni, hogy Chris hozzám nyúl, hát még egy…?!

Az érzelmi skála legfölsőbb szintjén voltam. Robbanni készültem, akár egy vulkán, akiről azt hitték, hogy már elszunnyadt. Most komolyan? Hogy lehet valaki ilyen egy olyan lánnyal, mint én? Akinek eddig semmi gondja nem volt. Éltem, mint hal a vízbe. Legszívesebben kitekerném Chris nyakát, mert elhozott ebbe a börtönbe. Nagyon mérges vagyok rá. A többiekre is. Miért velem csináltatják ezt? Miért nincs egy másik lány? Miért? Miért? Miért? Csak ez a kérdés úszkált az elmémben. Sehogy se tudtam kikergetni a fejemből a gondolatot.

- Hé, itt van ital? – kérdeztem hirtelen Michaeltől.

- Persze. Mit kérsz?

- Valami erőset! – utasítottam, mire ő megragadott egy üveget, amire az volt ráírva, hogy „Martini”. Öntött egy decis pohárba, majd felém nyújtotta. Bólintással jeleztem, hogy köszönöm. Kikaptam a kezéből az italt, majd egy kortyra lehajtottam. Az alkohol kellemesen marta a torkomat, míg leért a gyomromba. Már most éreztem az ital jótékony hatását. Engem nem nagyon szokott „kivágni” az ital. Immár sokkal nyugodtabban dőltem hátra az ülésben.

- El tudod képzelni milyen szar egy pöcst csábítgatni? – eredt meg a nyelvem.

- Nem, de szörnyű lehet. – válaszolt.

- Hát az… - mormoltam magam elé, majd végleg eltemettem magamban a gondolatot. Nem érdekel! Jól fogom magam érezni. Végre kicsápolom magamból a feszültségeket. Bárkit elcsábíthatok, aztán eldobhatom, mint egy szemetet… Igen, ezt fogom tenni! Készülj fel, Pitbull imitátor! Felejthetetlen estéd lesz.

később:
Killa drága írta, hogy szeretne képet a ruháról. :) Igen, azt be is akartam rakni, illetve tervbe volt, csak elfelejtettem. Szóval, itt a ruha: