11. fejezet

Sziasztok! A blogspot nagyon ellenem van, úgyhogy közzéteszem még egyszer a 11. fejezetet. Megszeretném köszönni Zytának, hogy volt olyan kedves és rávett, hogy rakjam fel a fejezetet. xD Hibákért elnézést kérek, tudjátok, hogy csak a Word a bétám... Megszeretném jegyezni, hogy a "tengerpartos csávót" eleinte nem így képzeltem el. Egy "incidens" miatt változtattam rajta. Jó olvasást! ; D ; )

// Michael szemszög //

Egy álmatlan éjszaka után kissé komásan ültem le a székembe. Az asztalra könyököltem, és a tenyerembe hajtottam a fejemet. Most jön ki rajtam a nem alvás. Ásítottam egyet, majd letettem a fejemet az asztalra. Vajon mi van most Laurennel? Minden oké van vele? Sajnos nem, mivel Markus kezei közé került, aki köztudottan nem a gyengédségéről híres. Az álmosságot a szememből egy puffanás verte ki. Majd még egy, s még egy. Ki a franc lehet ez? Pár másodpercen belül magyarázatot kaptam a kérdésemre…

-         Hol van Lauren? – ordította a képembe Chris. – A szobájába nincs! Pontosabban sehol nincs! – még mindig nem vett le a hangneméből.

-         Chris, nincs ilyenre időm, plusz energiám. – mondtam fáradtan.

-         Hogy mondhatsz ilyet? Hol van?

-         A bálon Markus bátyád elvitte, és most ha megbocsátasz…- álltam fel dsen a székemből. Elég volt Chrisből! Nem végzi jól a munkáját, mellesleg állandóan rinyál. Odamentem hozzá, hátulról megtámogatva kivezettem az irodámból. – Ki vagy rúgva!– csaptam be az orra előtt az ajtót, majd elfordítottam a zárat, hogy még véletlenül se tudjon bejönni. Ilyet… Még ő van felháborodva. Hallottam, ahogy szitkozódik.

// Lauren szemszög //

Éles fájdalom. Hasogató fej. Fülzúgás. Homályos látás. Körülbelül ennyit éreztem most. Kezemmel próbáltam megkeresni a kést, mely életmentő lehet számomra. De sehol nem találtam. Nem bírtam nyitva tartani a szemem, és nagyon rosszul voltam. Forró könnyek gördültek le az arcomon. Miért? Még mindig ez az egyetlen kérdés visszahangzott a fejemben. Nagy nehezen négykézláb próbáltam keresni tovább a kést. A szemeimet kinyitottam, és most aránylag tisztán láttam. Bár, sötét volt így nem jártam sikerrel. Csak a kezemre hivatkozhattam. Pár perc keresés után, megéreztem valami. Egy tárgyat, ami érdes, de éles. Megragadtam a nyelét, majd visszamentem a helyemre, ahol volt némi fény. Megforgattam a tárgyat. Ez volt a kés! A kezem jobban remegett, mint az el tudtam volna képzelni. Nagy nehezen sikerült elvágnom a durva anyagú karkötőt. Most nézzük a számításaimat. Ha még van annyi erőm, hogy kirúgjam az ajtót, és el tudok szaladni akkor nyert ügyem van. De ha Markus meghallja, akkor idesiet és nekem annyi. Már nincs annyi erőm, hogy őt is lerendezzem.

Hátradöntöttem a fejemet, és megéreztem a fal érdes felületét. Eszembe jutott a tégla, mely kicsit rendezetlenül volt belerakva a falba. Kitapogattam azt a részt, majd a maradék erőmmel kihúztam a falból. Szerencsémre az egész „cella” összedőlt, és a fejemre is kaptam ismét egy kis nyomást. De nem adhatom fel most! Ki kell szabadulnom innen. Átugorva a romokat iramodtam neki a futásnak. A lábam alatt homokot éreztem, és a tenger illatát fedeztem fel. A térdem feladta. Nem bírta tovább. A földre zuhantam. Láttam még, ahogy egy kigyúrt testű férfi felém közeledik. Szőkés barna haja fel volt zselézve, és a testéről víz csorgott le…

// Damon szemszög //

A napfény csiklandozta az arcomat, mikor kinyitottam a szemeimet. Nyújtózkodni kezdtem. Felültem az ágyban, miközben szememet dörzsöltem. Ahhoz képest, hogy vámpír vagyok, most eléggé fáradtnak érzem magamat. Ásítva a fürdőszobába mentem, hogy egy kis hidegvízzel kimossam szememből az álmosságot. Belenéztem a tükörbe, s mit láttam? Egy magányos férfit, félmeztelenül. Beállítottam a hajamat, majd úgy folytattam a napomat, mint minden átlagos reggelen. A hűtőhöz mentem, hogy kivegyek egy zacskó vért. Belöktem a mikróba, hogy megmelegítsem egy kicsit. Mikor úgy éreztem, hogy jó lesz akkor leállítottam a mikrót. Szinte feltéptem a műanyagot, ami távol tartott engem a vértől. Annyira éhes voltam. Egybe lehajtottam a vért, de az étvágyam csaknem szűnt. Ekkor jöttem rá valamire. Ez nem éhesség volt, hanem hiány. Valaki nem volt mellettem, akinek mellettem kellett volna lennie. Rossz érzésem volt. Szinte tuti, hogy van valami bökkenő.

Próbáltam kiűzni a gondolatot a fejemből, ezért felkaptam valami cuccot majd kimentem az utcára. A hűs szellő áthatolta a bőrdzsekimet, de nem izgatott. Ennyi kis friss levegő kell. Az egyik bár felé vettem az irányt. Ahogy beléptem a helységbe, szinte megfagyott körülöttem a levegő… Hát igen, a sármom… Leültem a bárpulthoz, ekkor egy vicsorgó nővel találtam szembe magamat. Olyat hőköltem, hogy majdnem leestem a székről.

-         Mit kérsz, cuncikám? – kérdezte tőlem. A cinikus mosolyomat rávetettem, majd egy csábos pillantással csak annyit mondtam:

-         Téged – mire ő elnevette magát. – Gyere ki! – intettem a fejemmel az ajtó felé, miközben tartottam a látszatot, miszerint nekem is tetszik. Bólintott egyet, majd elindult előttem. Követtem őt, bár azt sem tudom, hová megyünk. Talán már egyből szobára vinne… Akis huncut. Később kiderült, hogy az épület hátánál kötöttünk ki. Csak csendben állt ott, várta, hogy mit fogok csinálni. Közelebb léptem hozzá, miközben ő egészen a falig hátrált. Kezemet a feje mellé raktam és annyira közel léptem hozzá, hogy éreztem a lélegzetvételét. A nyakához hajoltam, s csókokkal borítottam be a nyaka körüli részt. Ekkor a szemfogaim meghosszabbodtak és belemélyesztettem drágáimat a nyakába.

Miután végeztem leporoltam magamat s letöröltem a számról a vért. A nő összerogyva volt a földön. Megvontam a vállamat. Pár óra múlva úgy is felébred. Mi lenne, ha felvinném őt a tetőre? Milyen muris lenne. Jönnek majd a vendégek, és látják, hogy a tetőn egy nő fekszik. Egy krákogásra lettem figyelmes, hátrafordultam és egy ismeretlen nővel találtam szembe magam. 

-         Rosszul lett. – szóltam hozzá, mielőtt bármit is mondhatott volna.

-         Aha, biztosan. – mosolyodott el sejtelmesen. – Tudom, mi vagy.

A nőnek hosszú-hosszú barna haja volt, és mandulavágású szemei. Elbűvölő mosolyával egyből

szimpatikussá vált számomra. Mellesleg, már csak azért is szimpi, mert elfogadja, hogy vámpír vagyok és

nem bánja, hogy emberből táplálkozom. Más már undorodva futott volna el, de ő nem tette. Ebben a lányban van valami. 

- Láttalak a bálon, téged és Laurent. – mondta lényegre törően. – Sajnos az a baj, hogy a Vízió miatt nem lehettek együtt – folytatta tovább, és a hangjából teljes együttérzését tudtam kivenni. – Én segíthetek. – ezzel most még jobban belopta magát a szívembe. Hé! Álljon meg a menet! Ezt most komolyan gondoltam? Mióta vagyok én ilyen érzelmes? Fúj! Saját magamtól undorodom. Ez pedig nagyon ritka. 

- Hogyan? – szaladt fel hirtelen a szemöldököm, mire ő csak elmosolyodott. 

- Tudod, bent van az egyik emberem. – szinte suttogta. A hátsó kijárat előtt volt egy láda. Annak a közelébe igyekezett. - Az épületből egyedül csak én tudtam kiszabadulni. Senki másnak nem sikerült még. – végül úgy döntött, helyet foglal a ládán. Elismerően néztem rá. – Az egész épület szerkezetét tudom, nagyon kitanultam, míg ott voltam. – mesélte tovább az életét. Ez a beszélgetés egy önéletrajzi leírásnak is elmehetne. – Na, de ez nem olyan fontos – ez a nő olyan, mint ha a veleimig látna. – Arról van szó, hogy az egyik emberemre azt hiszik, hogy ő is olyan átlagos, mint a többiek, akik bekerültek az épületbe. Csakhogy, ő informál engem minden egyes lépésről. Így tudok Laurenről. A lány neve, aki bent van és a társam, Alex. Mindenre megtanítottam, amit én is tudok. Még több emberre illetve csatlósra – mondta cinikusan. – lenne szükségem. Segítenél? – hajolt előrébb. Alaposan végig kell gondolnom ezt az egészet… Nem! Nem kell itt végig gondolni semmit. Még jó, hogy segítek megmenteni azt a nőt, akit nagyon kedvelek. 

- Persze. – vágtam rá, ekkor felpattant a ládáról és felém közeledett. A hátam mögé lépett, fogalmam sem volt, hogy mit akarhat. A kezeit a hátamra rakta, s befutatta kezét a kabátom alá. Éreztem, ahogy egy egyszerű mozdulattal végigsimítja tenyerét az izmos hasamon. Ellenállnom kellett volna, de nem tettem. E helyett élveztem az érintését. Szinte majdnem beleborzongtam. Valamit tett a bőrdzsekim belső zsebébe. Megveregette azt a helyet, ahová becsúsztatott valamit. 

- A névjegyem. – lehelte a nyakamba. Ekkor elengedett, s a járdánál leparkolt motorhoz sétált. Ráült a motorra, közben felvette a sisakot. 

- Két napon belül hívj! – még láttam, hogy kacsintott egyet. Pár másodperc múlva pedig már csak az orrom előtt elhúzó motort és felfelé gomolygó füstfelhőket láttam. Én pedig még mindig úgy álltam. El sem hiszem, hogy ez a nő, akinek a nevét se tudom így levett a lábamról. A testem még mindig bizsergett. Megráztam a fejemet, ezzel próbáltam kiverni a fejemből az előző furcsa gondolatot. Kivettem a zsebemből a névjegykártyát. Ahogy sejtettem, a „névjegykártya” csupán csak egy telefonszámból állt. Sóhajtottam egyet. Megfogtam az idegen nő testét, s a ládára ültettem. Így már biztosan azt hihetik, hogy elszunyókált. Körülnéztem a környéken, szerencsére nem láttam senkit, így mint ha mi sem történt volna egy másik bár felé vettem az irányt.

//Lauren szemszög//

Amikor kinyitottam a szemeimet sokkal jobban éreztem magamat, mint amire számítottam volna. Frissnek éreztem magamat, bár olyan jól nem voltam, mint általában szoktam, de már ez is valami. Még mindig nehezemre esett kinyitni a nehezedő szemhéjaimat, de mikor kipattantak nem bántam meg, hogy kinyitottam őket. Egy helyes férfival találtam szembe magamat… Azzal, akivel a parton is találkoztam. Éppen a fejemet törölgette vizes ronggyal. Még léteznek ilyen férfiak? Jó tudni. 

- Helló, csipkerózsika! – mondta cinikus hangnemmel, de egyáltalán nem gúnynak szánta. Legalábbis ahogyan kivettem a hangjából. 

- Szia, tengerpartos srác! – hunytam le ismét a szemeimet. Most esett le a helyzet! Egy férfi vizes ronggyal törölgeti az arcomat, aki még ráadásul helyes is. Most állt össze a kép! A tengerparton elájultam, és ez a férfi mentett meg. Nagyon szeretem a hatalmas áttöréseket! Szinte felugrottam az ágyból, de meg is bántam mivel megszédültem. Még mielőtt feladták volna a térdeim, a fickó hátulról megkarolt, s visszafektetett az ágyra.

- Ne nagyon ugrálj, lehetőleg! – mosolyodott el. – Mindjárt hozok egy kis ennivalót. – ekkor el is tűnt a szemem elől. Pár perc múlva egy műanyag tálcával a kezében jelenet meg. A tányéron két kenőmájassal teli zsemlét láttam meg, melybe még paradicsomot is rakott. Jaj, de édes volt! Egy nagy bögre tea is járt a koszthoz. Mit sem törődtem azzal, hogy egy fiú előtt eszem, szinte nekiugrottam az ételnek. Nem érdekelt most az étkezésre vonatkozó etikai szabály. Áthágtam az összes felállított pontot, nem érdekelt. Közbe fel-felnéztem, és a fiú csillogó szemeivel találtam szembe magamat. Olyan rendes volt. 

Pár perc múlva olyan jó lakottnak éreztem magamat, mint még soha. Elégedetten simítottam végig a hasamon. 

- Ki bántott így, Téged? – érdeklődött kedves hangnemben. 

- Egy ismerősöm. Aki… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert belevágott a szavamba.

- Vámpír. – fejezte be helyettem. – A sérüléseidből egyből rájöttem, simította végig a felkaromat. Ekkor vettem észre, hogy az ingek az ujjai nem voltak meg. A blúzból csak egy laza toppot csinált. – Ja, remélem nem bánod, hogy megcsonkítottam az ingedet. – nevetett fel.

- Nem az én ingem. – mosolyodtam el. – Legszívesebben leszakítanám magamról.

- Hajrá! – erre a mondatra mindketten nevetni kezdtünk. – Amúgy, a nevem Seagal. Josh Seagal. – mutatkozott be. Különleges neve volt.