9. fejezet - A bál

 Az Üzenet - 9. fejezet
A bál

 

// Lauren szemszög //

Észre se vettem, hogy egy szempillantás alatt eltelt az út. A gondolataimból ébresztett fel Michael durván rázó keze. Úgy utáltam magamban azt, hogy mindig úgy el tudok merengeni egyes dolgokon, hogy észre se veszem, mi történik körülöttem. Akár felgyúlhatna egy épület… akkor se venném észre. Hát igen, ez az egyik olyan tulajdonságom, amin szeretnék változtatni.

Michael szinte kirúgta a limuzin ajtaját. A tenyerét nyújtotta, én pedig viszonoztam a gesztust. Kiszálltunk a kocsiból és egyből villogó fényképezőkkel találtam szembe magunkat. A szemem elé kaptam, mert a folytonos villogó fényektől sokszor frászt kapok. Valamiért mindig ideges leszek, mikor meglátom a vakut.

Most esett le, hogy lencsevégre kaptak és a fénykép akár az újságokba is megjelenhet! Ha a szüleim meglátnak, mit fognak ehhez szólni? Igaz, mindennap beszélek velük és utálom, hogy azt kell hazudnom minden oké és barnára sülök a tengerparton… Jó vicc. E helyett egy börtönbe dekkolok. Na, jó nem teljesen börtön, de nem egy leányálom.

Michael mindenről gondoskodott egyből behúzott az emberektől hemzsegő terembe. A kezemmel még mindig karoltam őt, de mostanra kibontakoztam a „védelmező karjaiból”. Indul a menet! El se hiszem, hogy idáig folyamodtam. Illetve nem folyamodtam, csak idáig folyamodtattak. A mostani erőmmel simán legyőzhetném őket. Egy perc alatt az összes őr a padlón feküdne. Itt most nem akarok jelenetet rendezni, de akár le is léphetnék.

- Sok sikert! – biccentett biztatóan Mich, majd egy csoport felé vette az irányt. Biztos a kollégái voltak azok. Mély sóhajt vettem, s a táncparkett felé szedtem a lépéseimet. Csak most volt időm teljesen körbenézni. A terem gyönyörű volt! A plafonon kristályokból álló csillár lógott le, mely csillogó színével töltötte be a helységet. A fal krémszínű volt, a táncparkett pedig hajópadlóból állt. Az ablak alatt egy asztal volt, melyen a fallal megegyező színű terítő pihent, ahol mindenféle italok sorakoztak fel egymás mellett. Ekkor jött velem szembe egy fiatal pincér, tálcával a kezében, pezsgőt kínálva.

- Kisasszony! – szólított meg. Rámosolyogtam, majd elvettem egy kristálypoharat. Felbólintással jeleztem, hogy nagyon szépen köszönöm, mire ő is mosolygott és ment tovább.

Kortyoltam egyet az italomból, majd letettem az üres poharat az asztalra. Tovább indultam a termen. Meglepő volt, hogy egy fiatalember rakta fel a lemezeket… úgymond DJ-nek is lehetett nevezni. Nagyon modern egy bál volt, mivel élő zenére számítottam. De úgy látszik, az elmém téves tényeket produkál. Minden lánynak volt párja, és egy se unatkozott. Én pedig itt vagyok… magányosan, elhagyatottan, szomorúan, letörten. Még a csodálatos ruha sem vidít fel, amit most én viselek.

Úgy vettem észre, mintha a zene egy kicsit tempósabbra váltott volna. Akadt néhány idősebb – harminc körüli férfi – akinek nem volt párja. ~ Csak ne jöjjenek ide hozzám! ~ Mondogattam magamba. De az én elgondolásom sose válik be. Egy kopaszodó férfi kezdte el felém venni az irányt. Még szerencse, hogy nem a Pitbull imitátor volt! Hozzá még többet kellene innom, hogy legalább szóba álljak vele.

- Hölgyem, mi az, hogy Önnek nincs párja? – érdeklődött, és próbált bevetni egy csábosabb mosolyt, amivel levehet a lábamról… Őszintén megmondva, egyáltalán nem sikerült neki.

- A Hölgy velem van. – karolta át valaki hátulról a vállamat. A megmentőm felé fordultam, és szembe találtam magamat egy fejjel magasabb férfival, akinek fekete kócos haja most is tökéletesen be volt állítva. Tengerkék szemei pedig nagyon is mosták az én szívemet. Ó te jó ég! Ez Damon!

- Hah – horkant fel a férfi, majd tovább állt.

- Nagyon szépen köszönöm. – fordultam felé, csillogó szemekkel. Na, az ő mosolya, már tényleg levett a lábamról! Majd’ elolvadtam tőle, pedig egyik fiú se szokott kiváltani belőlem ilyen érzéseket.

- Ugye tudod, hogy most már az enyém vagy? – kérdezte nevetve, mire nekem is szélesebbre húzódott a szám.

- Ma estére – mondtam nyomatékosítva. Bár, jobban bele gondolva nem bánnám, ha az övé lennék…

- Muszáj beérnem ezzel is. – nagyon szép gesztus volt tőle, hogy így bókolt. Ez a pasi, eszméletlen! Ekkor a szemem feljebb csúszott és megláttam Chris rákvörös képét. Na, ne! Most jön, és elrontja az ennél is rosszabb estémet. Damon is követte a pillantásomat, és mintha azt vettem volna észre, hogy a szívverése jobban felgyorsul… Talán az adrenalin lökettől, ami szétáradt benne, hogy megüsse Christ.

- Abszurd lenne, ha most felkérnélek táncolni? – kérdezte. Megráztam a fejemet.

- Elfogadom a meghívást, Mr! – kacsintottam, majd megfogva a tenyerét a táncparkettre mentünk.

- Mr. Salvatore – oktatott ki, miközben kezét a derekamra helyezte. A vállához emeltem én is az egyik tenyeremet, miközben a szabadon hagyott kezünket vállmagasságba összekulcsoltuk. Fejemet a mellkasára hajtottam, ebben a pillanatban pedig szinte már mozogtunk is együtt a zene elragadó ritmusára…

Nem szoktam komoly zenét hallgatni. Sőt! Egyáltalán nem szoktam, kivéve, ha filmzenei instrumentális alapokról van szó, mert azokat nagyon szeretem. De most még is remek volt hallgatni a nem „hétköznapi” zenét.

Teljesen megszűnt körülöttem/körülöttünk a világ. Csak egy dolog volt fontos, Damon és én. Ahogyan táncoltunk jobbra-balra, előre-hátra. A magas sarkúm apró koppanásokat hagyott minden egyes mozdulat után.

- És, Miss… – mondta. – Tetszik a tánc? – érdeklődött. Szinte nyakon vágtam volna egy ilyen kérdésért. Vele egy tánc, egy bálon… mesébe illő jelenet volt.

- Miss McKenzie – javítottam ki olyan cinikusan, mint ő az előbb engem. – És igen, tetszik a tánc. Nagyon is. – mosolyodtam el. Kicsit „ellökött” magától, hogy meg tudjon pördíteni. Most stabilabban fogta a derekamat, hogy a földhöz közelebb tudjon emelni. A hajam a gravitációnak hála, majdnem a padlót érte. A nyakam szabadon maradt. Fogalmam sem volt, hogy Damon hogy tudja megállni, hogy ne harapja meg. (írói megjegyzés: ennyi hogy egy mondatba… bocsi érte) Belenéztem a szemébe, és még az így is megszűnő világ is megállt egy pillanatra. Akaratlanul is az ajakira terelődött a figyelmem. A szépen ívelt ajkaira… Határozott arcát nem tudtam nem megérinteni. Ujjbegyeimet végighúztam a tökéletes arcbőrén, majd lecsúsztattam a kezemet a nyakához. Közelebb emeltem magamat hozzá, miközben ő is előrébb dőlt.

A világ most már véglegesen megállt, ahogyan összeértek az ajkaink. Mintha ezzel akartunk volna mindent elmondani egymásnak, olyan szenvedélyesen csókolóztunk. Az ajkai édes volt, mint a méz és úgy éreztem, mintha a világ összes édességét megkaptam volna.

Felhúzott magához, de a csókot nem szakítottuk meg. A közöttünk lévő távolságot azzal próbálta kicsinyíteni, hogy közelebb húzott magához. Amennyire csak lehetett. Mindkét kezemmel átkaroltam a nyakát, ezzel még jobban próbáltam összepréselni magunkat.

Hirtelen elszakadtam tőle, mert az összes eddigi gondom hirtelen visszaszállt a fejembe.

- Mi az? – kérdezte. Lesütöttem a szememet.

- Küldetésen vagyok. – tértem a lényegre, nem köntörfalaztam. Érdeklődő tekintete nem akart megszűnni, ezért muszáj voltam tovább magyarázni a dolgot. – Egy nemzetkörű bűnözőt kell elcsábítanom, azt, aki megrendezte ezt a bált. És a kubai származású, de amerikai rapper Pitbull ikertestvére. – pirultam el. Egyszerűen nem vagyok képes arra, hogy egy ilyen fickót csábítsak el.

- Oh – nyögte ki, eközben egy tincset tett a fülem mögé. – Nem hagyom. Nem tehetik ezt veled! – döntötte neki a homlokát az enyémnek. – Ki foglak szabadítani! – ez az egy mondat fenekestül felfordított bennem mindent.

- Nem tudsz. Nem fogsz tudni. Túl nehéz lesz! – gördült le egy könnycsepp a szememből. Majd még egy, s még egy.

- Nem érdekel! – mosolygott biztatóan, majd egy újabb csókot nyomott az ajkaimra. Éreztem, ahogyan a könnyek égetik az így is felhevült arcomat.

Nagy nehezen sikerült elengednem. Mást se tudnék csinálni, csak őt csókolni… A barátnőim mindig mondták, hogy nekem sose lesz pasim, mert egyáltalán nem érdekelt, ha valaki megmondta; tetszem neki. Most viszont, máshogy van.

A fejemet újra a mellkasára hajtottam, mikor valaki megkocogtatta hátulról a vállamat. Gondolkozás nélkül hátranéztem és szembetaláltam magam egy barna bőrű fickóval. Chrissel. Oh, ne!

Damon védelmezően az ő hátához tolt.

- Úgy tudom, a lányokat szabadon fel lehet kérni. Nem kell engedélyt kérni egy idegen pasitól. – mondta gúnyosan.

- Szállj már le róla! Nem veszed észre, hogy nem jössz be neki?! – ilyen még sose volt! Két pasi értem verekedik… Egyik részt, jó érzés. Másrészt, féltem, hogy Damonnak baja eshet. Chris meglendítette a markát és behúzott egyet az én emberemnek.

- Chris! – kiáltottam hisztérikusan. De Damonnak meg se kottyant az ütés. Csak ott állt helyben… lefagyottan. Akkor húzott be egyet a másik félnek, mikor az nem is számított rá. Viszont, a barna bőrű gyerek szó szerint, padlót fogott.

- Héhé, gyerekek! Ez az én… - egy krémszínű öltönyös fehér bőrű fickó bukkant fel a tömegben. Vöröses nyakkendőt viselt, és napszemüveget. Egy bálba… Biztos voltam benne, hogy ez nem lehet más, mint az én kis Pitbull imitátorom, akit el kell csábítanom. Eddig úgy éreztem, mindjárt sírok… most viszont, már zokogok. Elakadt a szava, mikor rám nézett. Fúj! –… bálom! Hagyjátok abba a verekedést! A hölgy pedig innentől kezdve velem van. – nyújtotta a kezét. Mit tehettem volna? Lerázom magamról? A szemem Michael-re csúszott. Apró bólintással jelezte, hogy akció indul. Elfogadtam a gesztust, majd átlépve Chris fekvő testét indultunk tovább az emberek között. Egy kézmozdulattal jelezte, hogy megint mehet a dallam, mivel mikor a verekedés volt, elhalkult a komolyzene. Határozottan megszorította a kezemet, majd a derekamra tette a kezét. De durva fickó!

- Szerinted nem feltűnő, hogy csak elkérsz a fiúktól? – kérdeztem gúnyosan, arrogánsan, keményen.

 - Ez az én bálom, azt teszem, amit akarok. – suttogta a fülembe.

- Akkor találkozzunk, a szobádban. – tértem a lényegre.

- Második emelet, jobb oldalon az első ajtó. – bólintottam, majd elengedett és két külön irányba elválltunk.

A falnak támaszkodtam, és a köveket babrálgattam a ruhámon. Nem volt jobb dolgom. Nem tudtam felmenni a második emeletre. Az asztal fölé hajoltam, és töltöttem egy is puncsot a műanyag pohárba. Megfordulásom közben, majdnem elejtettem a poharat, mivel Michael állt előttem. Nyugodtan dőltem neki ismét a falnak. Michael jelenléte megnyugtatott, de nem úgy, mint Damon-é. Amikor vele voltam, az összes gondom elszállt a fejemből. Mosolyogva nézte végig az előbbi manőveremet, azaz, hogy majdnem leöntöttem magam a piros punccsal. Végül is, előbb utóbb lekerül rólam a ruha…

- Hé, minden oké? – érdeklődött. Kedves volt tőle. Nekitámaszkodott a falnak ő is, azaz csatlakozott a „de-bénák-vagyunk-mert-nincs-parnterünk-klubbhoz”. Megráztam a fejem, a szemembe könnyek gyűltek, de nem hagytam kitörni őket. Erős vagyok! Mennyi mindenen keresztülmentem, ezt is megcsinálom! Csak ez az egy gondolat biztatott.

- Láttam, az dolgot. – értetlenül néztem rá. – A csókot. A hülye is látja, hogy beléd van esve a pasi. Csillogó, ragyogó szemekkel néz végig. Ahogyan Chris is. – sóhajtott egy nagyot.

- Csak az a különbség, hogy Chris nem tetszik – mondtam ki elhamarkodottan. Mich felnevetett.

- Ebbe a tevékenységbe, amit Te meg én is végzünk, soha nem lehet együtt az illető a partnerével. – kíváncsian néztem rá. – Volt egy nő, aki tetszett. Még most is tetszik. – tette hozzá halkan.

- Wow! – ragyogó mosollyal rám nézett. – Mármint, nem nehéz elképzelni, hogy beless valakibe. Vagy fordítva legyen igaz. – ledöbbentem. Hirtelen történt minden. A féri, aki engem kísért el a bálba, megcsókolt. Lelkifurdalásom támadt, mivel úgy éreztem, mintha megcsalnám Damont. Pedig még nem is járunk, és azt hiszem, nem is fogunk. Kicsit váratlanul ért a csók, de én hülye, viszonoztam.

- Ha engem megcsókoltál, Armando-t is meg fogod. Sok sikert! – minden bizonnyal Armando volt Pitbull ikertestvére. Sóhajtottam egyet. Te jó ég! Ez a mai este még csak most kezdődött, de már 3 csókot kaptam, két pasi értem verekedett, és a munkatársam kedvesebb, mint gondoltam volna. Igazam volt, az este még csak most kezdődik. Erőt vettem magamon, és elindultam a lépcsőn. A tetejéről visszapillantottam Michaelre, aki még mindig a falnál állt. Kacsintott egyet. A szemében volt valami, ami meggyőzött, és ez bátorított.

Bekopogtam az ajtón. Egy rekedtes hang mondta, hogy menjek beljebb. Ellenőriztem a pisztolytáskámat, még egyszer vettem egy mély levegőt, majd bementem a szobába.

- Azt hittem már, nem jössz – lépett hozzám, és egy szenvedélyes csókkal letámadott. Muszáj volt viszonoznom. Így becsatlakoztam a szájpárbajba, és azt képzeltem, hogy Damonnal csókolózom. Egészen tűrhető volt így, bár a piától egyszerűen nem tudtam másra gondolni. Csak arra, hogy ez nem Damon. Mire észbe kaptam, már az ágyon voltunk. Ő volt felül, de fordítottam a helyzeten. Felültem, majd a combomhoz csúszott a kezem.

- Mi az? – kérdezte. – Ne tétlenkedj már! – utasított, majd visszahúzott magára. Soha többet nem fogom Pitbull számait hallgatni! Remegő kézzel vettem ki a pisztolyt a tartóból. Elé tartottam, mire ő csak elkezdett röhögni.

- Keményen akarod? – szorított le, és feljebb húzta a szoknyámat. A térdemmel sikerült orrba vágnom, felpattant az ágyról. Szitkozódva kezdte dörzsölgetni a nóziját. Még ezt élveztem is! Belerúgtam a hasába, a lábamra összpontosítva. A falhoz csapódott.

- Te keményen szereted? – guggoltam le hozzá. Megragadtam a nyakkendőjét és azzal próbáltam szorítani a nyakát. Ekkor benyitottak a szobába. Michael volt az. Soha nem örültem még ennyire neki. Képzelem, hogy milyen jelentett láthatott. Armando orrából folyt a vér, alig kapott levegőt. A pisztoly a fejéhez volt tartva. Én pedig nem néztem ki jól, a hajam csapzott volt, a szoknyám megakadt a pisztolytáskába, a sminkem kissé elfolyt. Ügynökök özönlöttek be a szobába. Megfogták a hóna alatt Armandot, s nagy nehezen kicipelték a szobából. Nem lehetett olyan könnyű. Mich-hez rohantam, és szorosan megöleltem. Az álla a fejemet súrolta, miközben viszonozta az ölelést.

- Látod? – a hangja boldog volt. – Megcsináltad! – büszke voltam magamra. Sikerült leterítenem egy 90 kiló körüli férfit. Elengedtem s a szemébe néztem. Mosolyogtam. Legszívesebben, most én csókoltam volna meg, hogy láthatom. De nem tettem. Hiányzott valaki. Akinek oltalmazó karjai vannak, gyönyörű szép tengerkék szeme, fekete kócos haja… Az ábrándozásból csak az ébresztett fel, hogy valaki hátulról szorította a nyakamat. Az ereimben felszökött az adrenalin, hallottam a gyorsan dobogó szívemet, ahogyan Michaelét is. A támadom nyugodt volt, neki normális volt az „EKG”-ja.

- Semmi meggondolatlanság, vagy a lánynak vége! – ez a hang, ismerős volt. Nagyon is! A halántékomhoz pisztolyt tartott.

- Örülök, hogy találkoztunk, Lauren – suttogta a nyakamba. Próbáltam ellenkezni, valamilyen testrészemet aktivizálni, de nem ment. Erős volt. Valamilyen karkötőt tekert a kezemre, és már csak a saját szívverésemet hallottam senki másét. Úgy éreztem, mintha legyengítene a karkötő. Kétségbeesetten néztem Michael „villogó” szemeit, ő is meg volt lepődve.

- Ne, hagyd békén! – ordította.

- Ha az ilyen egyszerű lenne. – szólalt meg ismét, az ismerős hang. – Pá, Mich! – utánozta a hangomat. A térdem megremegett, éreztem, hogy mindjárt feladják.

- NE! – ez volt az utolsó hang, amit hallottam, mielőtt elsötétült a világ.

// Damon szemszög //

A legirritálóbb dolog a világon, az öcsikémen kívül ez a néger kölyök, Chris. Itt rikácsol nekem, hogy én ne dumáljak. NEKI! Nem veszi egyszerűen észre, hogy nem jön be Laurennek. Még is állandóan ott lohol körülötte, és nem esik le neki a tantusz. Visszatérve, Laurenre… Amikor csókolóztunk, úgy éreztem, mintha egy pillanatra megszűnt volna a világ. Minden kiürült a fejemből, csak ő számított (és én). Miután elment a bál rendezőjével – megjegyezném, gondolom ez volt a küldetése – magányosnak éreztem magamat. Katherine és Elena óta nem éreztem ilyesmit… Ezt az érzést, pedig nagyon utáltam, mert annyira sz*r. Lauren után akartam menni, de annyi sok ember özönlött be a terembe, hogy szem elől veszítettem. Chris végre elment, mert már neki is elege volt abból, hogy nem foglalkozom vele. Ergo, senki nem foglalkozik vele.

//Michael szemszög//

Egy pillanat alatt felfordult minden…

Remélem sokaknak tetszett a "várva várt" fejezet. Nem lett a legjobb, mivel írhattam volna ennél jobbat is. Amin még ennél is jobban kifejtem a dolgokat, de ennél jobban már nem tudtam.  (ennyi jobban xD) Amit beraktam képnek, a "kisses from the Message story"-ból már kiderülhetett ki a harmadik személy. Aki nagyon ügyes volt, az rájöhetett, hogy a három csók Armando-é, Michael-é és Damon-é. Kérlek titeket, írjatok kommentet vagy lájkoljatok ezerrel! ;P Köszönöm. <3