10. fejezet

Sziasztok!
Ne haragudjatok, de teljesen kiment a fejemből, hogy Hétfő volt. Biztos azért felejtettem el, mert jött a barátnőm és most is itt van. : D Nem tudunk aludni. (1:40) Nem húzom tovább a dolgot, itt a fejezet...

Dohos és cigarettafüsttel tele levegőt lélegeztem be, ennek köszönhetően sikerült felébrednem. A fejemhez emeletem a kezemet, megdörzsöltem a hajamat és ekkor vettem észre egy hatalmas dudort. A FEJEMEN!! Valaki leütött. Ezért sajog annyira a fejem, mint akinek egy 100 kilogrammos súlyt helyeztek a testére.
A tenyeremmel éreztem a körülbelül 5 centiméter poros betont, melynek érdes felülete sikeresen nyomott hagyott a kezemen, és nem csak azon. Megdörzsöltem a csuklómat, hogy a vérkeringést újra beindítsam. Nyögve könyököltem fel, majd lassan felálltam. Azért totojáztam ennyit, hogy ne szédüljek meg. Köhögni kezdtem, mert már nem bírtam a körülöttem keringő cigi szagot. Hogy lehet valaki ennyire erős dohányos?
Csak most volt időm teljesen szemügyre venni a „cellának” látszó helységet. Betont éreztem a lábaim alatt, melyre egy kis homok volt szórva (vagy talán az nem is homok volt, hanem por?!). Csak most volt időm magamra is nézni. Mezítláb voltam, ami most kifejezetten jól esett. De nem a csodálatos ruhámba voltam, hanem egy egyszerű farmer sortban meg egy fekete férfiingnek látszó valamiben. Az ujja fel volt tűrve, a gallérja pedig felhajtva. Miközben megigazítottam a gallért valamit éreztem a nyakamon. Valamit, ami két hegre emlékeztetett… Vámpírharapás! Vajon ki csapolt meg? Talán nem csak az ütés miatt fáj ennyire a fejem, hanem azért is, mert a vért majdnem kiszipolyozták a testemből.
- Ah – jelentettem ki, miközben végignéztem a karomon. Nem egy vámpírharapást láttam még rajta. A franc egye meg! Hol a rossebbe vagyok? A téglák közé még nagyobb por telepedett, mint a betonra. A fából kifaragott ajtóhoz mentem. Egy kis rész volt rajta „kivágva”, amin rácsok voltak. Ez tényleg egy cella. Nagyon fáradt voltam és gyenge, de megpróbáltam a lábamra összpontosítani. Az ajtóra céloztam, de nem sikerült áttörnöm. E helyett ismét a földön fekszem, és éppen hogy nem vágtam be a fejemet. Mi a …? Miért nem sikerül áttörnöm az ajtót? Újra próbálkozásba lendültem, ezúttal a kezemmel, de megint csak úgy jártam, mint az előbb. Valami itt nagyon nem oké. Hátráltam egy kicsit, a kezemmel kitapogattam az érdes felületű téglákat, majd lecsúsztam a földre. Felhúztam a sajgó térdemet, s a fejemet rátemettem. Lehunytam a szememet, és lélegeztem egy mélyet. Ekkor olyan éles fájdalom hasított a bordámba, melyet még soha nem éreztem. Felpattantam, s nyögve húztam fel a laza inget. A tüdőmet néztem, semmi. Majd az oldalamra vándorolt a tekintetem, ahol tiszta kék és lila voltam, na meg persze véraláfutásos. Nem voltam egy nagy orvos, de azt tudtam, hogy ez semmi jót nem jelent. Csüggedve ültem vissza a földre. Egy sós valamit éreztem meg az ajkaimmal. A könnyemet, mely immár záporesőként hullott a szememből. Az ing ujjával letörölgettem azokat, majd egy mély lélegzetet véve az ajtóhoz mentem. Rángatni kezdtem a rácsokat, majd kiabálni.
- Engedjenek ki! Engedjenek ki! Ezt nem tehetik meg! – ordibáltam, eleinte nem jött válasz, de pár percen belül felbukkant valaki. Akinek már a hangja is ismerős volt a bálon.
- Jaj, ne már! Tudom, hogy jól érzed magad, itt Nálam. Tudod, ez a nyaralóm eldugott része. – a fejemet a rácsnak támasztottam, így még jobban szemügyre vehettem az elrablómat.
- Markus… - leheltem, mire ő hangos nevetésbe tört ki.
- Talált, drágám – a röhögéstől majd’ megfulladt. Legszívesebben képen töröltem volna.
- Miért? – suttogtam, leginkább magamtól kérdeztem és nem Tőle.
- Azért, mert a kezdetektől fogva ínycsiklandó voltál… - nem hagytam, hogy befejezze a mondatot, beugrott valami.
- Várj! Azt mondtad, nyaralód? – kérdeztem tőle, és olyan megvilágosodást éreztem hirtelen, hogy egy kiégett lámpa is fényre kapott volna. Én leszek Uri Geller 2.
- Igen, miért?! – most ő volt értetlen. Mindig is én szerettem irányítani, jó érzés volt néha látni az emberek mit sem sejtő arcát, mikor nekem minden világos.
- Te a kezdetektől fogva figyeltél! Mikor Chris eljött, akkor azt mondta, nyaralni megyünk, mert a bátyjának van egy üdülője!
- Okosabb vagy, mint hittem. – talán ezt elismerő szavaknak kellene vennem? Más helyzetben igen, de ennél a helynél és vele nem tudtam másra gondolni, minthogy meg fogja bosszulni ezt a dolgot.
- Ha kijutok - léptem még közelebb az ajtóhoz, mire ő is közelebb lépett annyira, hogy már majdnem összeért az orrunk. – azt megbánod. – suttogtam a fülébe.
- Ha, kijutsz. A lényeg az első szón van. Na, adios senorita! – kacsintott, majd eltűnt a szemem elől. Hiába néztem jobbra-balra, csak egy félig megvilágított folyosót láttam. Visszaindultam az előző helyemre, és ide-oda járkáltam, hátha eszembe jut valami, melynek segítségével ki tudok szabadulni erről a helyről. Megdörzsöltem a karomat, és ekkor éreztem valamit a jobb csuklómon. Egy karkötő. Valami rémlik, hogy amikor Markus rárakta a kezemre, akkor gyengének éreztem magamat. Azt hiszem, ez a karkötő legyengít! Le kell szednem! És ha nem járok sikerrel? Most egy karkötő mit számít? A lényeg, hogy kijussak. Olyan erős, durva anyagból volt megcsinálva, hogy ezt nem lehet elrágni, vagy elszakítani egykönnyen.
Nagyobb köröket írtam le a szobába, mint eddig. Mi tévő legyek? Egy nagyobb tégla kissé kuszán volt berakva a falva. A „csücske” hegyesnek látszott. Így odaléptem, és próbáltam elnyesni a karkötőt. Próbáltam hangtalanul, mert az erőlködésem jelet adna Markusnak. Ekkor eszembe jutott valami. Ilyenkor áldom, hogy nő vagyok! A női agy, egy összetett valami, amit szinte lehetetlen megmagyarázni. Ismét a réshez mentem, majd szólítani kezdtem a fogva tartómat.
Már kezdtem megunni, hogy én még mindig az unalmas nevét mondogatom, és nem tűnik fel senki a láthatáron. Sóhajtottam egy nagyot.
- Mi van? Éppen ettem! – hallottam meg a hangját. A réshez fordultam. Még most is evett, mert a vér majdnem kifolyt a szájából. – Kérsz?
- Igazán kedves tőled, de – ekkor a szájában lévő vért rám köpte. – NEM kérek, köszönöm. – tettem hozzá utólag. Ez a csávó kiborítóbb, mint Chris. Hát, mit is mondjak? Családban marad…
- Talán máshova kérnéd? – érdeklődött, és egy lépéssel közelebb jött. Mindjárt három lépést hátráltam. Már csak az hiányzik, hogy úgy csináljon, mint egy sas madár a fiókájával.
- Nem szeretem a vért, de egy kis húst, vagy almát elfogadnék. Éhes vagyok. – biggyesztettem le az ajakaimat, hátha beveszi a mesét. Megvonta a vállát, majd ismét eltűnt. Vártam pár másodpercet, aztán ismét láttam a képét…
- Nesze! – tolta be alul, ahol csak pár milliméteres szabad hely volt.
- De most tiszta kosz lett! – rinyáltam. De amúgy tényleg, ki enné meg így az ételt?
- Örülj, hogy kapsz! Még valami? – a tálcát néztem, nem volt rajta kés, csak villa.
- Kést akarok, mert egy igényes nő, nem eszik kézzel… - még, hogy nem! Jó vicc volt, de Markus mindent bevett és az elgondolásom szerint haladt minden. A kést nem alul tolta be, hanem a résen dobta be. Itt az idő, hogy megmutassak neki valamit. A kés felém jött, de én csak felemeltem a kezem, majd elkaptam a nyelénél. Egy elismerős mosolyt küldött felém, melyet én egocentrikusan nyugtáztam. Persze, sose voltam az egómról híres, de most muszáj volt átkapcsolnom a flegma üzemmódra.
- Meddig tartasz fogva? – kérdeztem.
- Ameddig kedvem tartja. – vagyis, ameddig meg nem öl. Király!
- Akkor kérhetek még egy takarót? – érdeklődtem. Meg sem lepődöm, hogy nem esik le neki a dolog, hogy egyáltalán nem ellenkezem vagy valami. Hát igen, a férfiaknak nincs olyan jó eszük, mint a nőknek. Ezt a tárgyat is a résen préselte át. Leterítettem a takarót a földre, leültem, majd az ölembe vettem a tálcát.
- Nem tudok úgy enni, hogy figyelsz – hazudtam, mivel vendégségbe szinte mindig úgy kell enni, hogy egy valaki néz.
- Hát, akkor muszáj leszel úgy enni, mert semmi hülyeséget nem csinálhatsz így, hogy fogva tartalak a szemmel. – de költőies lett valaki! Megforgattam a szemem, majd elkezdtem felvágni a húst. Mikor elkészültem, akkor magam mellé csúsztattam a kést és villával elkezdtem enni az ennivalót. Nem mondtam, hogy mennyei íze volt a „csirkének” (ha egyáltalán csirke…), de egészen tűrhető volt.
- Hmm… - hangsúlyoztam. – Nem is olyan rossz, milyen hús ez? – érdeklődtem, bár nem nagyon akartam tudni a választ, mert féltem tőle.
- Patkányhús – vágta rá. Na, ettől féltem én. Kiköptem a falatot, majd a hátam mögött megragadtam a kést, és gyorsan visszatoltam a tálcát az ajtó alatt.
- Köszönöm, ezt az élményt, hogy megkóstolhattam egy patkányhúst. – mosolyogtam cinikusan, de legbelül ugrándoztam az örömtől, hogy megszereztem a kést!
- Én köszönöm, hogy megcsócsálhattalak. Mikor nem fogsz számítani rá, akkor folytatom az finom testrészeid evését. – az utolsó mondatnál vér szökött fel az arcomba. Dühösebb voltam, mint eddig. Tehát, biztosan ő volt az! Gúnyosan mosolyogtam, s visszamentem a lepedőre.
- Pöcs… - suttogtam, de nem tudtam, hogy még mindig az ajtóban áll. Hirtelen ott termett mellettem, s nyakamnál fogva nekiszorított, nem is. Inkább nekivágott a falnak. Elengedte a nyakamat, de a kezét nem vette el, hanem feljebb csúsztatta. Egészen a hajamig, hogy meg tudja markolni. Az egész testével nekem feszült, szinte éreztem, ahogyan dobogott a szíve. Mosolyogni kezdett. Azt hittem, mást fog tenni, de belém harapott. Ez még a jobbik eset… Összetehetem a kezemet. Egy másodperc töredéke alatt meghosszabbodott a foga, a szemei alatt kidülledtek az erek és a szemébe felfoghatatlan vágy csillant. Éreztem, ahogyan a tűhegyes fogak átszúrják a bőrömet, és szívni kezdi a véremet. A testem állapota ennél a percnél csak még jobban romlani kezdett. Nem tudom milyen, ha valakinek gyengéden isszák a vérét, de ez minden volt, csak nem gyengéd és kedves. Durván és mohón itta a véremet az illető, és azt kívántam bár elájulnék, hogy ne érezzem a fájdalmat. De ez az érzés, nemhogy szűnni, hanem csak erősödni kezdett.
- Áááá! – minden erőmmel próbáltam eltolni magamtól, de erre csak még keményebben tette a „dolgát”.
- Nemcsak szép, de finom is vagy. – suttogta bele a nyakamba. Lehelete csiklandozta az „érzékszerveimet”. Végigpuszilta a nyakam, majd ismét beleharapott.
- Elég, elég! Te bunkó, szemét … - nem tudtam folytatni a sértések áradatát, mivel csak annyit érzékeltem, hogy Markus hátrahúzza a fejem, mely nagy csattanással érkezik neki a falnak és az én szemem előtt elsötétedik az univerzum.