5. fejezet

Sziasztok!

Itt is vagyok a legújabb fejezettel. Ami lehet, hogy néhány helyen kicsit furcsán "hangozhat", mivel éjfélkor is írtam hozzá (ami rám nem jellemző). Ez sincs bétázva, elütésekért bocsánat! Nem is beszélek többet, jó szórakozást! 

 

Lauren felhorkant, mikor meglátta a parkolóban a tűzpiros Ferrarit. Még így, naplemente után is meg lehetett különböztetni a többi autótól. A lány az autó jobb oldalához lépett, és mi előtt még bármit is tehetett volna Chris, ő szólalt meg.

- Nem kell udvariaskodni, kiszolgálom magam! – mondta flegmán, s kinyitotta az ajtót. Előredöntötte az anyósülést, majd becsusszant Chris mögé. Nagyon tetszett neki ez a „csesztessük-Christ-mert-megérdemli” dolog. A fiú viszont nem értette ezt az egészet. Rá nem jött, hogy a lány miért haragudott meg ennyire. Őszintén megmondva, soha nem értette a lányokat és ez mindig így is marad. Legalábbis ezek szerint.

Chris biztonságosan vezetett ahhoz a bizonyos „klubhoz”. Lauren ismét kiszolgálta magát, és semmi szüksége nem volt a fiú segítségére. Chris megragadta a lány felkarját, és magával vonszolta a nagy tömegbe.

- Csak azért, mert nem szeretném, ha elvesznél – mosolygott halványan, ekkor a lány azt kívánta, bár ellenkezője történne meg az előző mondatnak. Beléptek a bárba, ahol teltház volt. A pulthoz mentek, és míg a férfi kért valami szeszes italt addig a lány kémlelte meg ezt a helységet. Nagyon modernül volt berendezve. Bőrkanapék majdnem mindenhol hevertek, és asztalok is voltak, melyen különféle borok/pezsgők/üdítők sorakoztak. Még egy discogömb is volt a táncparketten, ahol éppen az egyik srác Moon Walkerezett. Lauren akaratlanul is elmosolyodott. Ő is szokta ezt csinálni, bár az tény, és való, hogy neki nem ment ilyen jól.

Chris odatolta a lány elé az italt, és rámosolygott. Ő csak elvette az italt, majd kortyolt belőle egyet.

- Le akarsz itatni? – kérdezte és a szeszes italra mutatott. A lány már ment is volna, azzal az indokkal, hogy „a WC-be leszek, majd jövök, csá” de a fiú megállította.

- Nem tudom, hogy miért haragszol RÁM, vagy mi bajod van – mondta, és eléggé őszintének tűnt-, de ha megbántottalak valamivel, kérlek, beszéljük meg! – kérlelte a lányt, és rátette a kezét az övére. Lauren azonnal elkapta, majd a derekára csapta a kezét.

- Nem vagyok még elég részeg ehhez a beszélgetéshez – szólalt meg pár percen belül, mogorván nézett a fiúra. Rántott egyet a vállán, és tovább ment. Ideges volt. A francba, még jó, hogy ideges volt! Hiszen miért is ne lett volna ideges? Egy vámpírral jött New York egyik leghíresebb bárjába, ahol mindenkis zugba pörgött az élet. Ráadásul a fiú percekkel ezelőtt majdnem megölte volna a lányt. A fiú a lány után akart menni, de erről már lekésett, mivel elvegyült a tömegben.

Lauren a táncparkett széléhez sétált, és onnan nézte a tomboló embereket. Már ha emberek, ezek. Kezdett lenyugodni. Újra a réginek érezte magát… Ha lehetséges a történetek után. Ez az egész esemény, még mindig felkavarta.

Egy meleg kezet érzett meg a vállán. Reflexből megfordult, és ismét szembe találta magát a kiképzőjével.

- Ne haragudj! – ismételte újra a fiú. Már kezdett ez az agyára menni a lánynak, így engedett magán.

- Jó, nem haragszom! – mosolygott biztatóan rá, majd folytatta. – Csak egy kis friss levegőt kell szívnom… olyan nyomasztó idebent – próbált valami indokot keresni, hogy végre megszabaduljon a fiú „karmai” elől.

A hátsó kijárat felé vette az irányt, és csak most vette észre, hogy itt hátul inkább csak a drogosok, részegek lógnak. Őrület, hogy mit tesznek magukkal a mai fiatalok. Nem is gondolják azt, hogy ezek a dolgok milyen következményekkel járhatnak.

Kiment a „zsákutcára”, ahol szinte mindenhol kuka hevert tele szeméttel. Biztosan az előző bulik maradványai. Lauren összefogta magán a bőrdzsekit, kicsit hűvös volt, de akkor is muszáj volt kiszellőztetnie a fejét.

A monoton csendet egy egyre erősödő moraj zavarta meg. A lány kíváncsian nyújtogatta a fejét, és jobbra-balra ment, hogy megtudja, mi volt a zaj oka. Ekkor hirtelen valami levágta a földre, és akárhogy is koncentrált nem tudta „aktiválni” az erejét. Se a látását, hallását felerősíteni, még a gyorsaságát sem. Miért nem működik?! Kérdezte magában idegesen. Egy farkas vicsorgott rá, melynek szájából ömlött a vért. Valószínűleg most táplálkozhatott.

A vérfarkas leemelte a fejét a lány nyakához, majd harapni készült volna, de ekkor valami ellökte a lánytól. Lauren alig tudott gondolkozni. Csak az jutott el az agyáig, hogy a farkas nincs rajta. Körülnézett, és egy egészen különleges látvány tárulkozott elé. A hátborzongató férfi küzdött a másikkal. Az erejét felmérve vámpír lehetett. Minden erejével nekifeszült a vérfarkasnak.

- Mason? – lehelte, majd átváltozott az arckifejezése. – Uh, cseszd meg! – mondta, majd egy egyszerű mozdulattal kitépte a szívét. Ez a fickó orvosi egyetemet végzett? Vagy ez a vámpírok különleges képessége? Elengedte a szívet, az pedig leesett az immár elhunyt farkas mellé. A férfi egy szempillantás alatt a fekvő lány mellé térdelt. Határozottan megfogta a vállát.

- Hé! Jól vagy? – kérdezte rideg hangon. A lány belekapaszkodott az idegenbe, és sikerült felülnie.

- Persze, csak sokkot kaptam és… - ekkor esett le a dolog, hogy nem mondhatja azt, hogy „hiába próbáltam aktiválni az erőmet, de nem sikerült, nem tudom miért”.

- És? – kérdezte a férfi felhúzott szemöldökkel, Lauren megrázta a fejét. Ő ekkor vette észre, hogy ez a „fiú” hátborzongatóan dögös volt. Fekete kócos haja volt, és tengerkék szemei, melybe ha belenézünk, akkor az elnyeli az illetőt.

- Ö… - nyögdécselte, ekkor kivágódott az ajtó és Chris lépett ki rajta. Ideges volt nagyon, ráadásul még zihált is.

- Mi folyik itt? – szegezte neki a kérdést Laurennek, és most arra gondolt, hogy a lány milyen közel állt a férfihoz. A vámpír még mindig fogta a lány vállát, miközben ő a férfi felkarját.

- Sem..- kezdett volna bele, ha a kiképzője meg nem állítja.

- Nem úgy… - ő se tudta befejezni a mondatát.

- Hé, haver, nyugodj már le! Lauren egy régi ismerősöm – mosolygott rá gúnyosan, majd belebokszolt a vállába. A lány elkerekedett szemmel nézett rá. Még is honnan tudta a nevét? – Na, gyere! – karolta át a vállát, majd visszahúzta a tomboló tömegbe. Vámpírsebességgel vágtak át a tömegen, és az egyik sarokba húzódtak. Laurennek annyi kérdése volt.

- Hogy csináltad? Vámpír vagy? Mi a neved? Honnan tudtad a nevem? – szegezett neki egy csomó kérdést. – Köszönöm – suttogta, bár a férfi így is meghallotta. Elmosolyodott majd a lány szemébe nézted.

- Igen vámpír vagyok, és Damon Salvatore a nevem. Chris elméjéből olvastam le a neved. És mit hogy csináltam? – az utolsó mondatánál csak még szélesebbre húzódott a szája. Lauren legyintett egyet, ment volna tovább, de a Damon megragadta a kezét, megpördítette, s magához húzta.

- Nincs mit – suttogta a fülébe, majd még egyszer megpörgette. – Ki ez a Chris? – kérdezte.

- Egyik haverom – füllentette, és ezt a férfi is látta.

- Rosszul hazudsz – mosolygott rá kedvesen.

- Igaz, de nem… nem mondhatom el – mondta lesütött szemekkel.

- Rejtélyes – biccentett felé és még magába hozzárakta, hogy „rejtélyes, ez tetszik”. A zene ritmusára tovább táncoltak, pedig még nem is ismerték egymást. Még is volt valami a csendben, mely megmagyarázott mindent.

Chris idegesen kereste a „fiatal párt”, míg végül rájuk talált. Az orrcimpái kitágultak az idegességtől.

- Most én jövök – mondta idegesen.

- Ó, nem ember. Lauren egész estére az enyém! – szólt hozzá határozott, szarkazmussal teli hanggal. Erre Chris meglendítette a kezét, mely Damon arcához közelített. Ő viszont gyorsabb volt és megszorította a fiú öklét. Ekkor eltűnt a szeme elől a lánnyal együtt. – Ez a csávó, kibírhatatlan – mondta szinte magának. – Mondd el, kérlek, hogy mi ez az egész! – kérlelte, és a hangjából kivéve tényleg, őszintén érdekelte. Lauren félt, viszont el akarta mondani. Megbízott a férfiban. Hiába csak most találkoztak először. – Kérlek! – ismételte. A lány mély levegőt vett, és elkezdte a történetet, viszont röviden.

- Egyszer egy napon ez a fickó megkeresett az iskolámba. Azt mondta, hogy a kormánynak kell dolgoznom, ha nem akkor a szeretteimen csattan az ostor – a férfi észrevette, hogy a lánynak nehéz erről beszélni. Lauren torkába gombóc költözött. – Így hát beleegyeztem. Kiderült, hogy van valami különleges képességem. Hát, röviden ennyi – tette hozzá.

- Mi az a különleges képesség? – érdeklődött. Nem hagyta ezt a dolgot annyiban. Viszont, meglepődött az egész szituáción. Mármint, hogy valaki ilyet tegyen a lánnyal. Csak úgy elszakítani a szeretteitől. Várjunk csak, még is, mióta lett ilyen nyálas?! Régen hidegvérrel lemészárolt volna egy egész falut. Most viszont, törődik ezzel az idegen lánnyal. Még is mi van vele?

- Hát… - nem tudta, hogy mégis hogyan mondja el ezt a dolgot. – Koncentrációval befolyásolni tudom az „adrenalin áramlásomat”. Azaz, ha harca keveredek bármelyik részemre „páncélt” tudok küldeni. Hogyha csapatba vagyok, akár ezt az erőmet teljesen ki tudom terjeszteni – mesélte el. A férfi döbbenten hallgatta. Egyrészt, tetszett neki a dolog, hogy a lány ilyen erőket birtokol, másrészt… veszélyes volt a helyzet nagyon. Damon hallott már az ilyen lényekről, és azt a kis információt nem mondták el Laurennek, hogyha túl sok erőt használ fel, meghalhat.

A discoba egyre csak jöttek az emberek, és már alig fértek el. Még jó, hogy nem emeleten voltak, mert különben leszakadnának. Damon és Lauren egymáshoz simultak, ahogyan egyre telt meg a ház. Talán mindkettőjüknek tetszett a helyzet, nem kizárt.

- Mennünk kell! – ragadta meg hátulról egy férfi a lányt.

- Még találkozunk – tátogta Damon, majd ő is eltűnt.

/Vissza az időben/

Damon erőt vett magán, és lerakta a levelet Alaric háza elé, amit írt. Nem gondolta volna, hogy egy levélbe ennyi nyáladzás fér, de akkor ezek szerint még is. Nem volt ő mindig ilyen érzelmes. Mióta vámpír lett, azóta hidegvérrel ölögetett, hála a testvérének, Stefannak. Mivel, ha ő nem kényszeríti arra, hogy átváltozzon, akkor mindez nem történik meg. Részben köszönheti ezt a dolgot a régi szerelmének, Katherinnek. Aki mint kiderült egy álnok kígyó volt.

A férfi egyszer csak visszatért Mystic Falls-ba, ahol megismerkedett az ex szerelmének hasonmásával. Ő ugyanúgy nézett ki, csak a belsője volt más. Elenának hívták, és mindenkivel kedves volt, akármiről legyen szó.

Tehát most itt áll a férfi az utolsó haverjának háza előtt. Összetört volt, és csalódott. Elena Stefant szereti, és ez örökre így marad. Katherine-nel is így volt. Miért mindig Stefan birtokol mindenkit? Ez a kérdés már ezerszer megfordult a fejébe.

Becsengetett, majd vámpírsebességgel elfutott a háztól. Úgy utált búcsúzkodni. Még az könnyű is, csak a feledés fáj.

Alaric kilépett a verandára, és körülnézett. Sehol nem látott egy lelket sem, csak egy levelet, melyben ez állt:

„Kedves, Alaric!

Mire ezt olvasod, én már eltűntem ebből a városból. Túl sok szál fűz ide, és mindegyik rossz, egy jó sincs közte. Felesleges itt élnem. Csak TE maradtál a barátom, és ezért ezer köszönet. Mindig mellettem álltál, akármiről legyen szó. Tudom, hogy most kicsit nyálasnak hangzik, de félreértés ne essék. Nem vagyok Beléd szerelmes, csak te maradtál nekem. Úristen! Hát ez elég hülyén hangozhat. – ekkor Alaric kuncogni kezdett. –  Végül is, tudod, ha szerelmes lennék Beléd, akkor itt maradtam volna és megkértem volna, a kezedet. De, nem ez történt. Elmegyek. New York-ba, vagy akárhova. Csak ki kell kapcsolnom az elmémet, és új életet kezdenem. Viszont, most önző leszek. Ha bármi segítség kell, akkor felhívlak Téged, vagy meglátogatlak. Remélem, beleegyezel.
Hát persze, hogy beleegyezek.
Na, jó, akkor ezt megbeszéltük.
Isten veled, Alaric! Köszönöm a sok kitartást, tudom, nem vagyok könnyű eset.”

A férfi miközben ezt a levelet olvasta, egy könny csillant meg a szemében…

Még egy kicsit hosszabb is lett a szokottnál. Élvezzétek! Van már Chat is, szóval írjatok!! :D <3