7. fejezet

Sziasztok! :)
Na, itt is vagyok a legújabb fejezettel, ami szerintem szörnyű lett... Nagyon nem jó. Bár, ez még mindig csak ilyen átvezető, és a következő is az lesz pedig nem így gondoltam el. De valahogy muszáj felvezetnem azt a bizonyos "eseményt". Helyesírási hibák előfordulhatnak! Elnézést kérek. :) Jó olvasást! (megjegyezném: hogy a következő fejeztek már E/1.-esek lesznek, mert ezt még a szavazás előtt el kezdtem írni E/3.-ba... bár a vége már Michael szemszög :P)

- Mi vagy Te? – kérdezte újra artikuláltan Michael. A lány szívinfarktus közeli állapotba került. Nem tudta, hogy mit is szólhatna. Csak állt ott. Tétlenül. Mint aki nem tehet semmit sem. Végül is, nem tehetett semmit se. Zavartan megvonta a vállát.
- Csak vicceltem. – mondta nevetve a férfi, de hazudott. Így akarta elterelni Lauren figyelmét az eddigi álláspontokról. Ám Michael hazudott. Nem volt megszokott tőle, de most még is arra szánta rá magát, hogy hazudjon. Őszintén megmondva, kezdettől tudta, hogy ezzel a lánnyal nincs minden rendben. Magába elhatározta, hogy utána jár ennek az egész dolognak.
Mikor Mich kimondta az utolsó mondatát, a lányon olyan megnyugvás szaladt át, mint még soha. Kicsit fáradt volt, mivel sokat összpontosított az erejére.
- Na, de most menj! – mosolygott a férfi, majd ő is kilépett a teremből. Lauren egyből a konyha felé vette az irányt. Most még aránylag jó kaja volt. Saláta volt csirkefalatokkal. Ez igazán ízletesnek bizonyult a Vízió* étlapján.
Miután elfogyasztotta az ebédjét, visszament a szobájába. Olyan szokatlan volt számára, hogy eddig még egy „barátja” sincsen. Nincsen szobatársa. Senki nem áll szóba vele. Vajon félnek tőle? Vagy csak látják rajta, hogy mennyire depressziós… és az doszt elég nekik. De most komolyan. Ki akar egy olyan barátot, aki önmagába van roskadva, és nem érdekli senki és semmi?! Laurenre azért nem volt ez igaz. Régen ő volt a suli „vagány” csaja, ha lehet ezt így mondani. Nem érdekelte, hogy a „felsőbbrendűek” beszólnak neki. Mindig kiállt barátnőért, Emmáért és Abigealért. Leült az ágyra. Csak most jutott eszébe, hogy ő annak idején magával hozta a laptopját. Az ágy mellé térdelt, és kivette a bőröndjét. Kihalászta a notebook táskájából a gépét, és azonnal bekapcsolta. Örömmel látta, hogy itt van internetkapcsolat, szóval Wi-Fi-n keresztül tudja fogni a netet. Így beszélgethet a barátnőivel. Gyorsan bejelentkezett az egyik kedvenc programjába, amiknek segítségével tud kommunikálni a többi ismerőseivel. Örömmel látta, hogy Emma be volt jelentkezve a „Windows Live Messenger” szolgáltatásba. Gyorsan ráírt.

- Emma, te jóságos! Muszáj beszélnünk. Eszméletlenül hiányzol. – küldte el üzenetét. Egyből jött a válasz.
- Basszus, Lauren! Hol vagy? Azt mondták a szüleid, hogy nyaralni vagy. De kétlem, mert akkor szóltál volna nekünk.
- Jaj, annyira szeretném elmondani de… - ennyit tudott csak elküldeni, mert gombóc költözött a torkába.
- Mi az, hogy de? Az Isten szerelmére! Barátok vagyunk. – írta kétségbeesetten.
- Jó, figyelj ide! De ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek. Még Abigeal-nek se. – Lauren mindig is jobban megbízott Emmában.
- Megígérem! – jött egyből a válasz.
- Emlékszel, mikor az uccsó napon kiküldött a tanár?
- Persze. Muris jelenet volt. xD – Lauren erre elmosolyodott.
- Örülök, hogy Te akkor jól szórakoztál. De onnantól felfordult az életem. Egy nagy melák felkeresett a suliba. Félhomály volt a folyósón, én meg rohanni kezdtem. De utolért, mert hát vámpír volt, de ebbe most ne menjünk bele. Szóval, muszáj a kormánynak dolgoznom. Valami épületbe vittek, ahol megtanítanak irányítani a képességem.
- De ezt Te sem gondolhatod komolyan… Kitalálom, ez az új „könyvednek” a sztorija?
- Nem, Emma! Ez komoly. De tényleg. Várj, megmutatom! – ekkor videó hívást kezdeményezett a barátnőjének.
- Töltsed már! – mondta a gépnek. Ekkor látta a barátnőjét, és magát is. Emmán egy szivárványszínű toppot viselt és copfba volt fogva a haja.
- Látod? – suttogta, és körbemutatta a szobát.
- De ez olyan hihetetlen. – mondta hangosan. Ekkor Lauren lépések hallott. Gyorsan levette a hangot a gépéről, és lementette a beszélgetést.

A lépések egyre csak erősödtek, Lauren a fehér takaró alá dugta a notebookot, de a webcamera még így is kilátszott. Bár, beleolvadt a környezetbe, szóval, aki belép annak semmi feltűnést nem fog kelteni. Vajon ki nyitott be a szobába? Hát persze, hogy Chris. Fájdalmas arccal kukucskált be a szobába.
- Michael hívat, Lauren. – a lány bólintott egyet, majd közelebb lépett az ajtóhoz, ám a fiú még mindig ott állt.
- Mit akarsz? – próbált kedvesen szólni hozzá, de amikor Chrissel beszélgetett, soha nem tudott az lenni. A fiú belépett a szobába, és bezárta maga mögött az ajtót.
- Sajnálom, Lauren. Hogy megkerestelek a suliba, és felfordítottam az egész életed. Sajnálom Markus helyett is, aki tényleg a bátyám. Bocsánatot kérek, tudod… azért is – mondta kicsit elpirulva. – Egyszóval mindenért. Kimenekítenélek, de nem lehet.
- Nem érdekel, Chris – döntötte oldalra a fejét Lauren. – Tudod, kötelességed volt. Ne izgasd magad miatta! – ez a mondat tényleg őszinte volt. Kikerülte a fiút és elindult Michael irodája felé. Viszont, Chris is követte. Óvatosan megfogta a lány kezét és mellé suhant. Lauren csak értetlenül nézte a jelenetet. Kérdően nézett rá, és kibogozta a kezét Chriséből.
- Michael azt szeretné, ha kibékülnénk… - mondta, de Lauren megakadályozta.
- És azt is szeretné, hogy járjunk? – kérdezte kissé - nagyon gunyoros hangon.
- Nem… de – megint megállította a lány.
- Na, hát akkor meg? – Chris utolsó szavakat alig hallotta, de a kifinomult vámpír érzékeivel még azt a kis hangfoszlányt is sikerült elkapnia. Lauren a lábára koncentrálva futott Michaelhez. Kicsit meglepő volt a helyzet, ugyan is többször visszafordultak megnézni, hogy kicsoda ez a lány. Lauren nagy nehezen megtalálta az újdonsült kiképzőjének az irodáját. Kopogás nélkül, szinte beesett az ajtón a nagy lendület miatt. De mivel jók voltak a reflexei, így nem okozott az egyensúly megtalálása.
- Lauren, egyet mondok – mosolygott Michael. – Küldetésre mész! – mondta lényegre törően. A lány csak elkerekedett szemekkel nézte, szinte még a szája is tátva maradt. Csak akkor ocsúdott fel, amikor valaki szinte kirángatta a szobából.
- Engedj el! – sziszegte a fogai között, de ő csak nem engedett a szorításból. Magához fordította, és akkor meglátta Damont. Egyből abbahagyta a kapálózást, és mélyen a szemébe nézett.
- Mi a … mi a fenét keresel Te itt? – kérdezte, és úgy csinált, mintha bánná, hogy itt van a férfi.
- Lauren, ébredj már! – valaki rázta a vállát. A lány erőtlenül kinyitotta a szemeit. Nyögött egyet, miközben feltápászkodott. Valószínűleg elájulhatott a nagy hír hallatán, és beverte a fejét a padlóba. A buksijához nyúlt, és megdörzsölte.
- Oh, mi történt? – kérdezte a fájdalom ellen küszködve.
- Elájultál, drága – hallotta meg Chris mézes-mázos hangját.
- Ááááááááá! – sikoltotta Lauren.
- Úristen, mi van veletek?! – tört be egy nő, aki a múltkor a lány stílusát „intézte”. Letérdelt a lányhoz, és kivette Chris karjaiból. Egy gyilkos pillantást vetett rá, majd kimentek a szobából. Lauren belekapaszkodott a nő rendkívül erős karjaiba. Egy szoba felé mentek, a lány ismét úgy érezte, hogy elájul. Felfordult a gyomra. Minden különösen homályosnak tűnt ma.
- Nehogy most add fel nekem! Olyan sok mindent kibírtál. – bátorította a lányt, és megérkeztek egy ismerős szoba felé. A nő leültette a lányt az egyik kanapéra. Hozott neki egy pohár vizet, és Lauren mindet felhajtotta. Felfrissültnek érezte magát.
- Hiba volt Michael vagy Chris kezeire bízni – mormogta maga elé a nő. – Na, de találjuk ki, hogy mibe mész a bálra – mosolygott kedvesen. – Amúgy, Amanda vagyok. – mutatkozott be végre.

// Michael szemszög //

Én éreztem, hogy ezzel a lánnyal nincs minden rendben. Mellesleg, szokatlanul szép volt a képességéhez képest. Mintha valami szirén lenne, aki elcsábít mindenkit. Miután vége volt az edzésnek egyből a számítógépemnek ültem. Bármiféle variációval kerestem, nem jutottam tovább, mint eddig. Pedig utána kell járnom, hogy lássuk, kivel van dolgunk. Mikor indulni akartam a könyvtárba akkor szólt a diszpécser. Lauren egy bevetésre fog menni. Na, jó, ez még elég kis küldetés lesz, mert bálra megyünk. Amikor elmondtam neki a küldetést, elájult és különös dolgokat beszélt. Mintha nem is az anyanyelvén lenne, hanem például latinul vagy fogalmam sincsen. Ez egyre szokatlanabbá kezd válni. Valahogy le kell gyengítenünk. Csak tudnám, hogy miből nyeri az erejét. Olyan tehetetlennek érzem magam. Szinte semmit se tudok. Chris-t majd feltétlenül meg kell kérdeznem. Máris ide hívatom.

Pár percen belül már a szobámba találtam, és ő is ugyanolyan értetlenül állt a dolgok előtt, mint én az előbb.
- Szóval, nem tudod, hogy mi lehet? – kérdeztem, biztosra akartam menni. Megcsóválta a fejét, és tehetetlenül lerogyott az egyik székbe.
- Ez már egy külön faj, komolyan mondom – eleinte viccnek szánta, de aztán túlságosan elkomolyodott.

 Egy kicsivel rövidebb lett mint a megszokott. :$  Ne szedjétek le a fejem! Illetve... de! Megérdemlem.
*Vízió : az épület neve